Sziasztok!

Ugyan ma a Tomi jönne, de ő – nem meglepő módon – totál kidőlt, pillanatnyilag csak én vagyok talpon a leprakórház széltében s hosszában, úgyhogy kénytelenek vagytok velem beérni, de igyekszem kitenni magamért.

Tegnap először is összefogtak ellenünk az elemek. Egyrészt az indiai ételek is bosszút esküdtek, másrészt pedig az időjárás is, mert egyszerűen annyira esett az eső, hogy nem csak elviselhetetlen forró pára lett odakint (konkrétan olyan volt, mint egy gőzfürdő), hanem a mocsok, ami a khm... infrastrukturális szempontból nem annyira fejlett utcánk szélén gyülemlik száraz időben, most egy sebes sodrású hegyi patakká változva mosta magával a riksásokat, palackokat, papucsokat és döglött kutyákat az utca egész terjedelmében. Mivel a tévében mindeközben a Harry Potter és a Himmatwala c. bollywoodi eposz is ment (melyben a főhős többek között egyetlen jelenetben puszta kezével legyőz, megszelídít és magához édesget egy kifejlett bengáli tigrist), ezért a harc kicsit egyenlőtlen volt, és viszonylag hamar a szálloda mellett döntöttünk. Visszaéltünk a száhib-státusszal is és még kaját is rendeltünk, de egyszerűen az annyira mérhetetlenül borzalmas volt, hogy késő délután már nem volt más alternatíva, el kellett mennünk otthonról kajáért. Először benéztünk a helyi élelmiszerboltba, ahol úgy tűnik, hogy végtelen mennyiségű rágcsálnivalót és elhanyagolható mennyiségű bármi mást árulnak, aztán csipszekkel megrakodva (20 rúpia egy csomag Lays!! Naná, hogy egy family packet vettünk – a dolog szépséghibája talán csak annyi volt, hogy a három csomagból csak egy, a hagymás-tejfölös volt fogyasztható, a többi annyira indiai volt, hogy inkább ott is hagytuk őket Delhiben) betértünk... a McDonald'sba. Gondoltuk, hogy itt az idő HÚST enni, ezért rendeltünk két Maharaja McChicken menüt. Kár volt. Ez Maharaja fasírt volt valamiből, szerintem nem is igazán húsból, de ez már sosem fog kiderülni, és mi is igyekszünk rá nem gondolni többet, amennyire ez lehetséges.

Másnap hajnali 6-kor indultunk tovább Ágrába, a Tádzs Mehel mocskos kis otthonába. Vonattal mentünk, ami miatt mind a ketten... hát meglehetősen izgultunk. Mivel nagyon korán indultunk és zuhogott az eső is, ezért életünk első autóriksázásán is túlestünk – a sofőr valószínűleg jóval fiatalabb volt mind a kettőnknél és ez azért elég furi érzés volt. Szóval eléggé paráztunk, de nem volt semmi probléma az állomással. Ugyanúgy, mint a delhi metrónál, itt is nagyon komoly biztonsági ellenőrzés van (Tomit és engem is külön vizsgálnak mindig, és minden egyes alkalommal, mikor újra találkozunk a metrókapuknál, megosztjuk egymással, hogy kiért mennyire lelkesedtek ez alkalommal. Tomi szinte sosem ússza meg kézfogás nélkül a tapogatóemberek részéről, tőlem pedig általában azt kérdezik hogy vagyok, honnan jöttem, de egyszer a fenekemet is megpaskolták a biztonsági nénik és egyszer mondták, hogy nagyon szép a hajam), tényleg csak azokat engedik be, akiknek van jegyük, így a nagyon kellemetlen alakok inkább az állomás előtt gyülekeznek. A váró is teljesen kulturált volt, annak ellenére, hogy sokan láthatólag az egész éjszakát ott töltötték, és hosszabb tartózkodásra rendezkedtek be. A vonatunk is több volt,mint kellemes meglepetés, de már a foglalástól fogva. Netes foglalási rendszer működik, a felsőbb, légkondis osztályokra helyjegyeket adnak, és ha a rendszer épp elérhető, minden teljesen flottul megy. Mi egy olyan vonatra váltottunk jegyet, ami szerintem egy otthoni menőbb intercitynek feleltethető meg, csak a nagyvárosokban áll meg ugyanis. Nade! Itt úgy kezdődött az egész, hogy jött egy bácsi, mindenkinek osztott friss, reggeli újságot, majd őt követte a Meals on Wheels két alkalmazottja, és először teavizet osztottak kis termoszban, majd reggelit. Mindeközben tátott szájjal bámultuk a tájat, ami mellett elhaladtunk. Ennyi mocskot és elhanyagoltságot meg gondozatlanságot az ember szerintem csak itt láthat. Meg hát nem tudom, de szerintem az emberek mentalitása sem az igazi ezzel kapcsolatban. Például miért a vasúti sínek mellett kell mindenkinek végeznie a dolgát reggel? Na de nem baj, mert így egyúttal a háztartási szeméttől is meg tudnak szabadulni a sínek mellett, ha már amúgy is arra járnak... Elég hervasztó látvány. Persze ez felkészíthetett volna Ágrára, de nem vettük a jelzéseket.

Amikor leszálltunk a pincéres, légkondis vonatról, és megcsapott a rothadó szemét és húgyszag semmihez sem hasonlítható, kellemes, negyvenfokos, párás aromája, tényleg azt hittem egy pillanatra, hogy ki fogom dobni a taccsot. Főleg, hogy legyek is voltak, meg kéregető, tapizó gyerekek is, de ami a legdurvább volt az egészben, az az állomás előtt várt minket: legalább ötven-hatvan riksás és taxis üvöltözött, tolakodott és verekedett egymással, miközben mutogatva egymás között osztották föl az állomás területéről kilépő utasokat. Rendőrök tartották őket az úttest másik felén, de rendesen félelmetes látvány volt így is. Szerencsére elénk kijöttek a hotelünkből, így nem téptek szét minket, de szerintem nem sokon múlt. A hotelünk egyébiránt a leprakórház és a Tádzs Mehel között helyezkedik el, és eddig ez volt a legkellemetlenebb szállodai élményünk. Nagyon olcsón találtuk ezt a nagyon puccos hotelt, és rá is jöttünk a tartózkodásunk végére, hogy miért is nem bírjuk ezeket a helyeket. Itt mindenki addig vár és mosolyog, amíg meg nem kapja a borravalóját, illetve ha ezt veszélyeztetve látja, akkor meg is mondja, hogy „Sir, my tip was not included.” És akkor az ember szíve minden szeretetével átnyújtja az utolsó rúpiáit.

Az épületek, amiket Ágrában és környékén láttunk, nagyon szépek voltak, a környezetük meg nagyon borzalmas. Ágránál undorítóbb helyet még soha nem láttam: mindenhol mocsok, igénytelenség, szegénység és bivalyok, de a környező települések sem voltak piskóták. Először elmentünk Fatéhpur Szíkríbe, ami körülbelül egy órára van Ágrától és a 16. században építtette új fővárosának az egyik Mughal uralkodó, Akbar. Össz-vissz 15 évig használták, de azóta is meglepően jó állapotban van, főleg, ha azt nézzük, hogy az indiaiak hogyan vigyáznak a saját műemlékeikre (sehogy, sőt). Meglepő módon rajtunk kívül itt se nagyon voltak fehérek, indiaiból viszont rengeteg, mindenféle színű, méretű és fajtájú. Főleg a lehúzós fajtából volt kifejezetten sok: megérkezésünk és távozásunk pillanatai között eltelt csekély két órában szerintem percenként le kellett ráznunk valakit aki 1) körbe akart bennünket vezetni, alig néhány száz rúpiáért 2) nem akart bennünket körbevezetni, de úgy gondolta, hogy esetleg a visszaúton benézhetnénk a kis boltjába 3) képeslapokat, vagy egyéb igen hasznos dolgokat árult 4) csak szimplán koldult és 5) a legidegesítőbbek, akik vagy a beleegyezésünkkel vagy anélkül, de körülbelül 200 fotót csináltak rólunk, csak azért mert fehérek vagyunk és arra járunk. Sajnos egyik idegenvezetőnek sem hittük el, hogy nélküle el fogunk tévedni és nem is fogunk semmit látni, de biztos vicces lett volna, ha felfogadunk egy ilyen önjelölt történészt, mert néhány foszlány, amit menet közben hallottunk belőlük, az igazán szórakoztató volt. Viszont a fotózó embereknek az elején bedőltünk: odajött hozzám egy kislány és megkérdezte, hogy egy, csak egyetlenegy fotót készíthetne-e velem. Biccentettem, és mire körülnéztem, körülbelül tíz indiai pózolt velem, amit körülbelül harminc indiai fotózott és kezdett tényleg nagyon elszabadulni a pokol, mikor Tomi kirángatott és megmentett. Nagyon kellemetlen volt.

Szerencsére maguk az épületek igazán szépek voltak (és remélem, egyszer azt is elfelejtem, hogy minden egyes kicsit is eldugottabb helyen milyen átható húgyszag volt és mennyi szemét). Egyébként attól eltekintve, hogy néhányan hogyan viselkednek a fehérekkel, szerintem nagyon becsülendő az, hogy az indiaiak mennyire érdeklődnek a saját kulturális örökségeik iránt: rengetegen voltak, ráadásul mindenki nagyon ki volt öltözve az elképesztő hőmérséklet és tűző nap ellenére is. Mindent be is jártak becsülettel. Különösen egyébként a mecsetben voltak sokan, lehet, hogy azért is, mert az ingyen van, de az is lehet, hogy azért, mert egy híres szúfi szent embernek is itt van a síremléke. Mi a zarándokhelyen nem töltöttünk el nagyon sok időt, egyrészt a tömeg miatt, másrészt a mezítlábasság miatt: mindenkinek le kellett venni a cipőjét, és a tűzforró köveken mezítláb vagy a ragadós szőnyegen mennie. Egyrészt ez tényleg fizikailag fájdalmas volt (és még csak különösebb zarándokolnivalónk sem volt – bár lehet, hogy a hotel dolgozói ezzel nem értettek volna egyet), na meg aztán újra jöttek a kolduló gyerekek. Egyébként ezzel kapcsolatban van egy formálódó sérelmem: szerintem ez a koldulás meg borravalózás és lehúzás tök rasszistán megy Indiában. Csak azért, mert fehér vagyok (bár most már inkább piros, barna foltokkal – már az államon is kijöttek a szeplők!), rögtön azt gondolják, hogy amerikai vagyok, max ausztrál, ergo annyi pénzem van, hogy nekem néhány száz rúpia ide vagy oda meg se kottyan. Nem akarok persze úgy tenni, mintha ne lennék összehasonlíthatatlanul jobb anyagi helyzetben mint egy ágrái utcagyerek, de azt már megfigyeltem például a puccos Khan Marketen is, hogy inkább hozzánk csapódnak az ilyenek, mint azokhoz az indiaiakhoz, akik ténylegesen tudnának is nekik mit adni. A riksások ugyanúgy: csomószor láttam, hogy az indiaiaknak meg se álltak, pedig ők akarták volna, bennünket meg kergettek, holott menekültünk. Na mindegy.

Délután persze meg megnéztük a Tádzs Mehelt, ami külföldieknek pontosan 32,5-ször annyiba kerül, mint indiaiaknak. De cserébe kaptunk 1-1 palack vizet (?!) és másik sorba kellett beállnunk. Aztán persze ugyanabba a tumultusba jutottunk be mi is. Mivel délután szakadt az eső, sőt még mi is szemerkélő esőben indultunk a Tádzshoz, ezért arra számítottunk, hogy kevesebben lesznek. Á, dehogy! Csak nagyobb volt a pára. A Tádzs tényleg gyönyörű, főleg messziről, ahol még eloszlik a tömeg. Be is lehet menni egy kicsit ugyan, hogy az ember megnézze a kenotáfiumokat, de olyan tömegnyomor van bent, és annyira kevés oxigén, hogy gyakorlatilag teljesen élvezhetetlen a belső, az ember jobban örül igazából annak, hogy kint van és túlélte. De a környező park is nagyon szépen rendben és tisztán (!) van tartva, meg az egész komplexum nagy élmény.

Mindent összevetve Ágrában nagyon szép dolgok vannak, csak az embernek nagyon sok türelemre és toleranciára van szüksége, hogy mindezeket meg tudja nézni. Bennünk annyi nem volt, hogy mindent megnézzünk, ami csak kötelező látnivaló, de az is egészen biztos, hogy nincs az a Vörös Erőd, amiért még egyszer betegyük a lábunkat Ágrába.

Reméljük Dzsajpurra, ahová most érkeztünk, nem ugyan ez fog vonatkozni, de erről remélhetőleg, majd Tomi fog nyilatkozni. Puszik!

Hát... ma volt az első napunk, amikor mellényúltunk. Két programból nulla volt élvezetes, de legalább ezeket kipipálhatjuk. A nap egyébként igazán ígéretesen kezdődött, mert a kék szemű turbános szabó bácsi elkészült a ruhámmal (amit azóta felpróbáltam, és nagyon érdekesnek találom, mert ahhoz túl szűk, hogy föl tudjam venni, de ahhoz túl bő, hogy jól nézzen ki rajtam), és a nyomornegyed, amin át kell magunkat verekedni (és no thank you-zni) a metróig az is sokkal kevésbé volt tele lég- és zajszennyezéssel, mint máskor. Már rögtön az első metróra felfértünk, anélkül, hogy maradandó sérüléseket okoztunk volna magunknak vagy kicsi barna embertársainknak, vagy meg kellett volna várnunk még néhány szerelvényt.

Eljutottunk a Khan Marketre, ami a Trip Advisor szerint nagyon kellemes és kulturált hely, remek éttermek vannak, stb. Mindez tényleg igaz valószínűleg, de enni nem ettünk, mert az árak egyáltalán nem kellemesek és kulturáltak. Ezt a helyet igazából el sem hittem volna, ha nem a saját szememmel látom. A nettó nyomor közepén, szabadon lógó elektromos kábelek között, összetákolt házikókban a legmenőbb európai és indiai divattervezők, lakberendezők boltjai, ahol 40 ezer rúpiás ruhákat árultak – de ami sokkal megdöbbentőbb, hogy vásároltak is. Olyan arcokkal volt tele a piac, akiket tényleg nehéz volt elhinni. Elsősorban a környék tele volt olyan libériás sofőrökkel, akik a főnökeik kocsijait próbáltál leparkolni úgy, hogy egy utcagyereket vagy hajléktalant se üssenek el. Aztán maguk a vásárlók... Hát nem tudom, legalább 35 fok volt, a páratartalom olyan 60%-os (magyarul az embernek csípte a szemét a belefolyó izzadtság), de rajtunk kívül mindenki a lehető legkifogástalanabbul nézett ki: farmerben, blézerben (!), magassarkúban, parfümfelhőben. És mindenki nagyon fehér volt, vagy legalábbis igyekezett nagyon fehérnek tűnni és kizárólag angolul társalogni. Valahogy az egész igazán szomorú volt, és arra jutottunk, hogy Indiában lehet, hogy egy egész társadalmi osztálynak ugyanolyan problémája van, mint Michael Jacksonnak volt, csak valahogy durvábban. És szerintem reménytelenebbül, mert kepeszthetnek bárhogy, de amíg nem vándorolnak ki (amit nyilván sokan szívesen meg is tesznek/tennének), azért addig nem fogják tudni teljesen függetleníteni magukat az indiai valóságtól, bármennyire is igyekeznek úgy tenni.

A filozofálásnak tovább kellett volna mélyülnie és sokkal spirituálisabbá válnia a nap második helyszínén, a világ végén lévő Bahái Lótusz Templomban, de ez nem történt meg és erről elsősorban a hely tehet. Ez a templom a bahái felekezeté, akik az összes nagy vallásalapító tanításait összecsapták és ezt a szuperökumenikus dolgot tartják a vallásuknak. Építettek Delhi külvárosában egy hatalmas lótusz alakú templomot, ami szépen gondozott kert közepén van és olyan népszerű, hogy turista buszokkal szállítják oda a külföldieket és az indiaiakat is. Hogy miért, azt nem tudom. Gondolom, sorban állni, mert mást nem nagyon lehet ott csinálni. Sor a bejáratnál, sor a cipőlerakásnál, sor a templom előtt, sor a cipőfelvételnél... A kettő között pedig nincs semmi, csak egy belül üres nagy lótusz, ahol emberek vannak meg székek. Ja és a spiritualitás, ami nekünk a legkevésbé sem jött át. Bár leülni jó volt kicsit, de akkor azt már kár, hogy nem egy jó tea mellett tettük meg. Na mindegy. Nekem egyáltalán nem tetszett az egész templom és nagyon sajnálom, hogy erre pazaroltuk a délutánt. Azért a kalandvágy nem hagyott alább, ahogy a jókedv sem. Remélem, holnap nagyobb kalandokról számolhatunk majd be! (leginkább Tomi ;) ) Puszi mindenkinek!

Legyünk őszinték egymással, otthon mindenkit igazán csak egyetlen dolog érdekel: mennyire szélmalomharc az elemekkel szembeni küzdelmünk a B6 vitaminnal felvértezve?! Hát, a helyzet sokkal aggasztóbb: csak vihar előtti csendről tudunk beszámolni.

Sziasztok, Tomi vagyok.

India az abszolútumok, az elképzelhetetlen végletek országa. Ugyan ez mondható el a mai idegállapotunkról is. Mindenki nyugodjon meg: abszolút happy end a vége.

Ma kicsit elaludtunk és így későn indultunk, kb. 10.30 fele hagytuk el a szállást. Ma már jóval rutinosabban vettük a nyakunkba a várost, hatalmas lazaságot és könnyebbséget nyújtott, hogy tudjuk merre kell elindulni, hol lesz a metrónk. Brit arroganciával vágtunk át az általuk itt hagyott nyomortelepeken, amik a szállásunkat övezik.

A metró egy teljesen más világ. Gyönyörű, hatalmas és légkondis – nemcsak a kocsik, az állomások is. Ősi delhii lakosokként indítottuk napunkat, mikor becsipegtettük a londoni Oyster-káryához kísértetiesen hasonló bérletünket és egy kisebb vagyonért (mintegy 45Ft) elindultunk a központba, ismét a kormányzati negyed felé.

Azért kezdtünk itt, mert tegnap már semmi erőnk nem volt megnézni az India Gatet. A kormányzati negyed több utcából és háztömbből áll, azonban a legnevezetesebb a Rajpath. Ennek az egyik végét sétáltuk be tegnap (elnöki palota, parlament, minisztériumok), mosta másik végére került sor. Metróval elmentünk pontosan oda, ahol tegnap befejeztük a városnézést, a parlamenthez. Innen láttunk neki, még teljesen bizakodóan. Nem csalódtunk, lélegzetelállító volt! Egész egyszerűen leírhatatlan, hogy mennyire monumentális az egész környék. Óriási, leginkább klasszicista stílusban épült paloták, hatalmas kupolákkal, gyönyörű kertekkel. Nem polkorrekt ilyet mondani, de néha úgy éreztem, hogy a németek sehol sem voltak a megalomániájukkal a XIX. századi angolokhoz képest.

Ez a röpke kis 2kmes sétácskánk igen kellemes volt: az úton hemzsegő katonák hol megmosolyogtak minket, hol pedig az angol nyelvtől való kisiskolás félelemmel kevert kíváncsisággal kérdezték: „How are you, Sir?” Egy „fine-nál” többet nem mertem válaszolni, mert még félreértik és vége a nagy magyar keleti nyitásnak.

A katonákon mellett még a riksások teszik különösen boldoggá és izgalmakkal telivé az életünket. Már legalább 15 perce sétáltunk lefele a Rajpathon, mikor egyszercsak feltűnik a közelünkben egy riksás és hevesen integet nekünk. No ez nem akármilyen riksás volt ám! Ez pontosan az a riksás volt, akit kb 20 perccel korábban hajtottunk el, mikor is közöltük vele, hogy mi gyalog megyünk. És mi így is tettünk, ugyanis az úttól legalább 20 méterrel beljebb sétáltunk, egy olyan területen, ami leginkább a ligetre emlékeztet. E páratlan kitartás előtti főhajtásként döntöttünk úgy, hogy megalkotjuk az indiai fizika első törvényét: soha nem tudsz olyan messze kerülni egy riksástól, hogy az ne próbáljon meg elvinni.

Mielőtt még elértük volna az India Gatet összefutottunk, pontosabban belénk futott egy fehér európai az összes olyan frusztráltsággal feltöltve, amilyen frusztráltsággal csak fel lehet töltve egy fehér ember Indiában. „Do you speak ENGLISH??” szegezte nekünk karabé... kérdését. Mikor kánonban válaszoltuk, hogy „yes”, úgy megnyugodott, mintha csak hazaért volna. Azt kérdezte, hogy az út túloldalán, a domb tetején lévő elnöki palotához fel lehet e menni, mert neki mindenki azt mondja, hogy nem. Mondtuk, hogy természetesen fel lehet, csak bemenni nem tud, de feltétlen nézze meg, mert csodás látvány. Így is tett és szinte futva távozott – ekkor még kinevettük iparkodását. Tán fél valamitől? Félt. És pár perc múlva már mi is futottunk utána.

Ahogy egyre közelebb kerültünk az India Gathez, úgy fogytak a katonák, rendőrök, biztonságiak, viszont a hajléktalan családok és rosszarcú fiúbandák gombamód szaporodtak az út melletti frissen locsolt füves részben. Ezt tapasztalva mi vedlettünk át katonába és mintha csak Omaha Beachen akartuk volna az aknazárakat kerülni, úgy cikk-cakkoltunk át az út egyik oldaláról a másikra, attól függően, hogy hol van éppen kevesebb ijesztő elem.

Nade azért egyszer csak odaértük az India Gatehez. Ez egy óriási diadalív, amit az első világháborúban elesett indiai katonák emlékére emeltek. Még elő sem tudtuk készíteni a fényképező gépünket, amikor már egy-egy indiai zászló díszítette a jobb karunkat – mintha csak mi lennén majd a 70001 és 70002-dik áldozatok. Egy néni volt az – kiváló angollal, de száriban – aki ránk tűzött egy-egy, a balatoni hamburgerekről ismert fogpiszkáló zászlót és közölte, hogy árváknak gyűjt. Julcsika sokkal rutinosabb, mint én, ő rögtön gyilkos tekintettel nézett rá, majd mikor látta, hogy engem bizony megnyert, már rám is. Nem tehettem róla, a zászló és az árvák, no meg az a fiatalos gyorsaság amellyel ezt a helyzetet előállította úgy meghatott, hogy 10 rúpiával (40Ft) tisztelegtem előtte. Gyorsan beláttuk, hogy itt csak ennél sokkal hatalmasabb átverések áldozatai lehetünk – egyedüli fehérekként – és már szedtük is a lábunkat visszafele.

Ekkor már mi is meglehetősen frusztráltak, idegesek és csalódottak voltuk. A kormányzati negyed egy igen jó, hanem a legjobb környék Delhiben és ha ott így rettegünk és kizárólag lehúzni való pénzeszsáknak érezzük magunkat, akkor mi lesz később?

Visszamentünk a metróhoz (újabb 2km és ekkor már nem volt száraz folt egyikünk felsőjén sem). Pjárcsika meggyőzött, hogy ha már itt vagyunk, ahonnan csak egyetlen megállóra van egy nagyon híres és gyönyörű szikh templom, akkor azért nézzük meg. El is indultunk.

A szcenárió odafele a megszokott: abszolút nyugati metró, nyugatias indiaikkal; nyomorgás, zaj, bűz mikor leszállunk. 10 perccel és két útbaigazítással később meg is érkezünk. Ami viszont innen történik, az több mint meseszerű!

Először is vettem egy csicsás, narancssárga fejkendőt, hogy bemehessek a templomba. Már ez egy kisit feldobott, hisz a csicsás és rikító narancssárga fejkendő abszolút öltöztet és semmivel sem tett kirívóbb jelenséggé, mint addig, a fehér bőrömmel, sóssá izzadt felsőben. Megérzésem bevált, mert már a kapuban megmosolyogtak a hosszú, fekete szakálló, turbánt viselő szikh férfitársaim – akiken persze egy csepp nedv sem volt.

Nahát bent vagyunk. Innentől kezdve egyértelműen Julcsika vitte a prímet: hindí tudásával és bátorságával!

Először végighallgattunk egy komplett imát, törökülésben, földön, szőnyegen. Ezután körbejártuk a templomot és medencéjét, amiben óriási aranyhalak úszkálnak, ha éppen elférnek a szakállas szikhektől. Az egész meseszép volt. Minden fehér márvány és óriási! Bent, legalább Magyarország költségvetési hiányának a fele fent volt a falakon, szín arany formájában. Annyi légkondi és ventilátort vásároltak a szikhek, hogy be már nem is fért mind, így ki, a templom elé is raktak. Az emberek végtelenül kedvesek és szimpatikusak voltak, de az egész helyen is az érződött, hogy mintha náluk nem állt volna meg az idő. Nem csak a templomon (majd elfelejtettem, hogy hatalmas plazma tévék is voltak bent, amiken angolul és panjábiul lehetett olvasni az éppen aktuális imát), de az embereken is. Mindenki rendkívül jól öltözött, ápolt és látszólag is iszonyatosan tehetős volt.

Nade Julcsika! Én már attól is meg voltam hatva, hogy részese lehettem életem első szikh-élményének, nemhogy tovább merjem maxolni. Julcsika rávett, hogy álljunk be abba a sorba, ahol áldásokat osztanak, méghozzá sütemény formájában. Istenem, remekül tud érvelni Pjárcsika!

Azonban az igazi kaland csak itt kezdődött!

Julcsika mondta, hogy a szikhek rendkívül jótékony és altruista csoport és minden nap tartanak ingyen konyhát, a templomban. Meg is kérdezte a templom turista irodájának (mert hát itt még „Büro des Tourist” is volt) szikh dolgozóit, hogy az hol van, meg lehet e nézni. Rögtön meghatódtak, hogy egy gyönyörű, fehér nő a nyelvükön szól hozzájuk és el is kísértek megmutatni. Közvetlen a templom mellett állt egy hatalmas csarnok, üveg ajtókkal és ablakokkal, bent természetesen légkondival. A nap pont úgy sütött, hogy nem igazán láttunk be az ablakon és nem is nagyon mertünk bekukucskálni sem. Önmagában is rendkívül feltűnő jelenségnek számítottunk és számítunk, hát még ha szakállas, turbános, oldalukon tőrt viselő férfiak közegéről van szó. Egy-két másodperc múlva már ott is állt mellettünk egy rendkívül kedves és szimpatikus bácsi – akitől később még azt is megtudtuk, hogy 70 éves, a családja az USA-ban él és orvosok – és megkérdezte angolul, hogy be akarunk e menni. Julcsika hindiül válaszolt és már nemhogy bent voltunk, de ott ültünk a földön elhelyezett szőnyegen és vártuk a szikhszervízt. Úgy kell ezt a helyet elképzelni, mint egy hatalmas csarnokot, aminek a hosszában a szőnyegek csíkokban vannak elhelyezve. Ezeken a szőnyegeken ülnek törökülésben az emberek és várják, hogy hozzák nekik tálcán az ételt. Az emberek általában egy tömegben, egymás hegyén-hátán ülnek. Általában. Mert mi ketten ültünk egy ilyen, kb 150 személyes szőnyegen, velünk szemben mindenki más (kb 500 ember). És mosolyogtunk. És mosolyogtunk. És gyorsan ettünk. És tovább mosolyogtunk. Közben ez a bácsi végig ott állt mögöttünk és leste, hogy nincs e valamire szükségünk (még kenyér, lencse, akármi). Mikor mindent befejeztünk és megköszöntük, fel akartunk volna állni, de ő visszaültetett, mondván, hogy náluk az ebéd vége a desszert. Mi ekkor már eléggé kényelmetlenül éreztük magunkat, de közel sem annyira, mint amikor 5 perccel később bejött egy teljesen új turnus, akik ki tudja mióta állnak sorba a bejutásért és a bácsi már rendesen kisebb tömegbunyót rendezett az önkéntesek között, hogy hozzanak nekünk is desszertet, mert az jár. Járt is, de már csak kint, ugyanis ki kellett jönnünk, hogy mindenki beférjen enni – utánunk azonban kihozták a desszertet (ami amúgy nagyon finom gyümölcsös tejberizsszerűség volt). Nem volt mese, ezt a fejedelmi kiszolgálást bizony meg kellett hálálnunk, méghozzá a legnagyobb dologgal, amit fehér ember adhat – egy közös képpel és kézfogással.

Mielőtt eljöttünk volna, még tettünk egy búcsúlátogatást a Büro des Touristsban, hogy visszavegyük lerakott saruinkat és beleírjunk a vendégkönyvbe. Itt is Julcsika beszélt és megint hatalmas sikere volt, ugyanis az egyik bácsi átadta neki a névjegyét, hogy ha esetleg Amritsarban járnánk, az Aranytemplomnál, akkor feltétlen keressük fel az ottani turista irodát és ott csak mutassuk fel a kártyáját. Azt nem mondta, hogy ezután mi fog történni, de ha véletlen nyílna erre alkalmunk, akkor remélem legalább a desszertet időben megkapjuk.

Visszafele a metrón legalább 30 percet vártunk, mire jött olyan szerelvény, amire mi is felfértünk. Mondanom sem kell, ezután a nap után már olyan bátornak és helyinek éreztük magunkat, hogy itt a környékünkön, a Main Bazaar utcán is meg mertünk állni, hogy körbenézzük. Körbenézzünk?!! Mi az hogy! Nemcsak körbenéztünk, hanem még tovább mélyítettük gyökereinket és rögtön vettünk egy ruhát Pjárcsikának!

Sziasztok!

Ma én (Julcsi) vagyok a soros, és az első két nap élményeiről fogok beszámolni, amik között vannak nagyon jók is... és kevésbé jók is. Összességében azonban elmondható, hogy egyre jobban érezzük magunkat, egyre bátrabbak vagyunk (mondjuk a kezdeteknél nem nehéz) és egyre jobban kiismerjük magunkat (szintén nem nagy kunszt az első naphoz képest).

Kezdem a rossz dolgokkal, mert akkor a végére marad a jó, és mindenkiben ez marad meg remélhetőleg. Az egyenlet meglehetősen egyszerű: fehér vagy = amerikai vagy = rengeteg pénzed van → mindenképp le lehet és le kell téged húzni, mert nyilván amúgy hülye is vagy. A taxisunk után a saját szállodánk éttermében is megpróbáltak átverni bennünket. Fölmentünk vacsorázni tegnap a tetőteraszra. Nagyon finomat ettünk, egyáltalán nem volt csípős sem, és nagyon hangulatos volt kicsit az utca zaja fölé emelkedni, mégis kint lenni és a szomszédokat nézni, akik szintén a tetőteraszokon élik az életüket, meg az alkonyati égen úszó sárkányokat figyelni... Szóval nagyon jó volt minden, míg a pincérünk ki nem hozta a számlát, ami pontosan kétszer annyi volt, mint amennyinek a végösszegnek lennie kellett volna. Szerencsére észnél voltunk és nem tágítottunk, míg nem a tényleges árról hozták ki a számlát. Nem is volt probléma egyébként, csak az embernek ragaszkodnia kellett a saját álláspontjához, és aztán még bocsánatot is kértek. Szóval résen kell lenni.

A másik, ami kevésbé kellemes, az a környékünk. A Pahárgandzs szélén lakunk, ami Ó- és Újdelhi határán húzódik és az olcsó szállásairól ismert. A mi szállásunk is eléggé olcsó, de igazából a lehetőségekhez mérten teljesen korrekt. Van légkondi, saját fürdőszoba, és bár a bútorokon és az ágyneműkön, törülközőkön is látszik, hogy már jó sokat használták, azért minden meglehetősen tiszta, és összességében teljesen elégedettek vagyunk. Na de az utca az egészen más tészta. Első nap elsétáltunk a boltig. Aztán visszatérve bezárkóztunk és többet ki se mertünk lépni az épületből. Egysávos úton olyan riksa, autó, autóriksa, motor, bicikli, gyalogos és talicska forgalom bonyolódik, hogy lényegében teljes életveszély kimenni és az állandó dudálás pedig egészen elképesztően fülsértő. Na meg hát az emberek. A szegénységnek különböző fokozatain állnak a lakosok a teljesen utcán lakó, csontsovány gyerekeket a sarkon bolhászó anyukáktól, az omladozó épületek aljában mocskos edényekből mocskos ételt áruló utcai árusokig a szerencsétlen biciklis riksásokig terjedő skálán. Nem szívderítő. Viszont amit mind a ketten hatalmas pozitívumként értékelünk, az az, hogy a környékünk ugyan elég szomorú, de egyáltalán nem fenyegető. Az emberek megnéznek ugyan bennünket, a riksások meg szeretnék, ha velük mennénk, de egyelőre se a koldusoknak azt a tömegét nem láttuk, amire számítottunk, meg azt a rámenősséget sem, amit a repülőtéri taxisoknál tapasztaltunk. Szerintem a körülményekhez képest teljesen kulturált minden.

És van nagyon sok nagyon jó dolog is. Például azok az emberek, akik nem belőlünk szeretnének hasznot húzni, igazán nagyon kedvesek és jóindulatúak. Tominak ma adtak inni katonák, mikor látták, hogy melege van, kaptunk ebédet a Nemzeti Múzeumban a dolgozók menzájáról 40 rúpiáért (160 Ft), segített hazatalálni nekünk egy rendőr a forgalmas újdelhi vasútállomásról amikor már azt hittük, mindennek vége, és úgy általában: megnéznek bennünket az emberek, de inkább érdeklődően (és engem sem sokkal jobban, mint a Tomit), szemben azzal a bizalmatlan méregetéssel, mint ahogy Magyarországon tudják vizslatni szegény indiaikat. Az emberek különösen segítőkészek (legalábbis eddig úgy vettük észre), ha az ember hindiül szól hozzájuk (és ez a lehető leggyakrabban megtörténik). Egyelőre azt sem vettem észre, amiről mások beszámolójából hallottam, vagyis arról, hogy Delhiben nem lehet a hindit gyakorolni, mert ha az ember hindiül is kérdez, a választ akkor is angolul kapja. Én pont az ellenkezőjét vettem észre, a legtöbben egyszerűen meg vannak könnyebbülve, ha nem nekik kell megerőltetniük magukat az angollal. De hát ezek persze még csak az első napok, majd meglátjuk. Egyelőre nagyon, sőt egyre jobban bizakodóak vagyunk. Próbáljuk fokozatosan hozzászoktatni magunkat a környezethez és viszonylag apránként emeljük a dózist. Ma Újdelhi legszebb részein jártunk például, ahol a tömeg sem volt annyira vészes – de cserébe metróval mentünk, ahol belül az ablakra kell felkenődni, hogy az ember egyáltalán felférjen, tehát azt hiszem, ez így valahogy mégis egálban kell, hogy legyen.

Először megnéztük a Nemzeti Múzeumot (én menet közben túlestem életem első utcai árustól származó dószáján), ami mind a kettőnknek nagyon tetszett. Tök jó gyűjteményük van az Indus-völgyi civilizációról: láttunk egy csomó híres szobrot és pecsételőt (és mind nagyon pici élőben!), láttunk egy csomó Gupta-kori szobrot is, és Mughal miniatúrákat is. Ott ebédeltünk a kantinban, megismerkedtünk kedves francia turistákkal is. Aztán sétálgattunk még, és elkeveredtünk a kormányzati negyedbe, ami tele van tévésekkel, katonákkal, mókusokkal és majmokkal. Egészen megalomán méretei vannak a kormányzati épületeknek, de szépen rendben van tartva az egész környék, a négymilliárd foktól eltekintve nagyon jót sétáltunk és nagyon szép dolgokat láttunk. Hazafelé megint belecsaptunk a sűrűjébe, mert a delhi vasútállomás metrómegállónál szálltunk le, ahol mindenféle színű, méretű és fajtájú emberek hihetetlen tömege kavargott, nekünk meg persze fogalmunk se volt róla, hogy merre kéne menni egyáltalán, és ez valószínűleg kicsit meg is látszott, mert nem győztük levakarni a riksásokat, de végül győztünk és a bazáron átevickélve hazataláltunk. Azóta itthon vagyunk és várjuk a szobaszervízt, miközben viccesebbnél viccesebb cicás hindi reklámokat nézünk a tévében. Nem rossz az élet... :)

Puszi mindenkinek!

Nahát megjöttünk.

 Most biztosan mindenki csodálkozik, hogy rögtön öntöm magamból a szót és mesélni valót, mikor a legtöbbször fittyet sem hányok a kommunikáció életben tartására. Ugyan “no smoke without fire” és mivel itt a szemetet az utcán égetik, így valóban nem alaptalan gyanakodásotok. De ne szaladjunk ennyire előre.

 Az út remek volt. Nem mondom, a londoni krishnások is kitettek magukért az ingyen ebédjükkel, de a Turkish Airlines mintha egy egészen vékony hajszállal jobban felkészült volna a feladatra. Kétszer is kaptunk háromfogásos ebédet/vacsorát, a tvből olyan műsort választhattunk ki, amilyet csak akartunk, sőt még játszani is lehetett a gépen - joystickal. Én legurítottam egy sört, de szerénységemet már egészen korán megbántam, mikor láttam, hogy a szomszédos széken egy bácsi dupla whiskyt nyomat, jéggel.

 Éreztük, a nyomorunknak vége - de ekkor még nem sejtettük, hogy 1.3 milliárd embernek itt kezdődik.

 A repülőtérre persze nem küldték ki a taxit amit kértünk, így rögtön a taximaffia áldozataivá váltunk. Azonnal ránk cuppant egy srác, hogy egész életünkre jó barátok legyünk és együtt lógjunk - persze ha az ő általa ajánlott hotelben szállunk meg. Itt még totál flottul vettük az akadályt, szinte helyinek érezve magunkat - hála az útikönyveknek, amik kivétel nélkül ennek a trükknek a bemutatásával kezdődnek. Vásároltunk egy ún. “prepayed” taxit, amit előre kifizet az ember és a blokkal odaviszik, amin arra írva vagyon. Na ja, de nem a fehéreket.

Már legalább 800 piroson átszáguldottunk és másik 1000 taxist és rendőrt ledudáltunk az útról, mikor közölte a sofőr, hogy ő ugyan nem tudja, hova kell menni. Inkább elvisz minket egy turista irodába, ahol majd megmondják neki, hogy hol van a szállodánk. Merő véletlenségből, mire ezt a mondatát befejezte, már ott is álltunk egy iroda előtt, másik 20 reményt vesztett és az arcuk alapján még nálunk is jobban kétségbeesett áldozattal. Betessékeltek minket egy -légkondis, csillogó-villogó- irodába, ami amúgy a nettó nyomor közepén fekszik.

Egy bollywoodi filmből előlépett, szépen vasalt hajú és nagyon nyájas tekintetű srác közölte, hogy várjunk itt. 3 másodperccel később bejött egy középkorú férfi, laptoppal és mikor leült velünk szembe a mahagóni asztalához, ezt a kérdést tette fel: What is the problem? Na, ez volt a probléma.

Nem mondom, le a kalappal Pjárcsika előtt, aki egész idáig végig hindiül beszélt és mindent értett. Még a repülőn megbeszéltük, hogy ő beszél, had gyakoroljon. És tényleg, még a sztrádán lehúzott ablakkal, 1000rel süvítő taxist is értette - aki meg is dicsérte a hindijét, egy nyelvtanilag többszörösen nem létező szerkezetet használva.

Itt az irodában azonban már nem bírtam magammal. Meglehetősen idegesen közöltem az éppen aktuális bajszos indiainkkal, hogy fucking nem érdekel az sem, ha leégett a szállodánk vagy overbookoltak, de oda akarok menni és a saját arcomba akarom ezt hallani, magától a tulajtól. Nem egész félperccel később már újra a taxiban ültünk, ahol egy újabb indiai az utcáról megint megkérdezte, hogy hová is akarunk menni - de őt már a saját taxisunk hajtotta el, egy mélabús “hagyjaddal”.

Láss csodát, nem egész 5 perccel később ott voltunk, a nemlétező/overbookolt/ufókáltalmegsemmített Hotel Krishna Deluxe előtt!

 Innen már minden flottul ment, soha nem látott lazasággal zárkóztunk be a szobánkba, hogy elfoglaljunk egy-egy sarkot és ott zokogjunk. Nem,nem! Valóban bent maradtunk, de csak azért, hogy egy hatalmasat röhögjünk az egészen és aludjunk egy nagyot.

 Tehát deluxe élményekkel máris gazdagon, itt vagyunk, ráadásul épségben! :)

 Megdumáltuk, hogy ezt az aklimatizálódás dolgot nem pörgetjük túl és ma csak a szálloda utcáját fedezzük fel - nehogy hamar kifogyjunk a kalandokból.