Legyünk őszinték egymással, otthon mindenkit igazán csak egyetlen dolog érdekel: mennyire szélmalomharc az elemekkel szembeni küzdelmünk a B6 vitaminnal felvértezve?! Hát, a helyzet sokkal aggasztóbb: csak vihar előtti csendről tudunk beszámolni.
Sziasztok, Tomi vagyok.
India az abszolútumok, az elképzelhetetlen végletek országa. Ugyan ez mondható el a mai idegállapotunkról is. Mindenki nyugodjon meg: abszolút happy end a vége.
Ma kicsit elaludtunk és így későn indultunk, kb. 10.30 fele hagytuk el a szállást. Ma már jóval rutinosabban vettük a nyakunkba a várost, hatalmas lazaságot és könnyebbséget nyújtott, hogy tudjuk merre kell elindulni, hol lesz a metrónk. Brit arroganciával vágtunk át az általuk itt hagyott nyomortelepeken, amik a szállásunkat övezik.
A metró egy teljesen más világ. Gyönyörű, hatalmas és légkondis – nemcsak a kocsik, az állomások is. Ősi delhii lakosokként indítottuk napunkat, mikor becsipegtettük a londoni Oyster-káryához kísértetiesen hasonló bérletünket és egy kisebb vagyonért (mintegy 45Ft) elindultunk a központba, ismét a kormányzati negyed felé.
Azért kezdtünk itt, mert tegnap már semmi erőnk nem volt megnézni az India Gatet. A kormányzati negyed több utcából és háztömbből áll, azonban a legnevezetesebb a Rajpath. Ennek az egyik végét sétáltuk be tegnap (elnöki palota, parlament, minisztériumok), mosta másik végére került sor. Metróval elmentünk pontosan oda, ahol tegnap befejeztük a városnézést, a parlamenthez. Innen láttunk neki, még teljesen bizakodóan. Nem csalódtunk, lélegzetelállító volt! Egész egyszerűen leírhatatlan, hogy mennyire monumentális az egész környék. Óriási, leginkább klasszicista stílusban épült paloták, hatalmas kupolákkal, gyönyörű kertekkel. Nem polkorrekt ilyet mondani, de néha úgy éreztem, hogy a németek sehol sem voltak a megalomániájukkal a XIX. századi angolokhoz képest.
Ez a röpke kis 2kmes sétácskánk igen kellemes volt: az úton hemzsegő katonák hol megmosolyogtak minket, hol pedig az angol nyelvtől való kisiskolás félelemmel kevert kíváncsisággal kérdezték: „How are you, Sir?” Egy „fine-nál” többet nem mertem válaszolni, mert még félreértik és vége a nagy magyar keleti nyitásnak.
A katonákon mellett még a riksások teszik különösen boldoggá és izgalmakkal telivé az életünket. Már legalább 15 perce sétáltunk lefele a Rajpathon, mikor egyszercsak feltűnik a közelünkben egy riksás és hevesen integet nekünk. No ez nem akármilyen riksás volt ám! Ez pontosan az a riksás volt, akit kb 20 perccel korábban hajtottunk el, mikor is közöltük vele, hogy mi gyalog megyünk. És mi így is tettünk, ugyanis az úttól legalább 20 méterrel beljebb sétáltunk, egy olyan területen, ami leginkább a ligetre emlékeztet. E páratlan kitartás előtti főhajtásként döntöttünk úgy, hogy megalkotjuk az indiai fizika első törvényét: soha nem tudsz olyan messze kerülni egy riksástól, hogy az ne próbáljon meg elvinni.
Mielőtt még elértük volna az India Gatet összefutottunk, pontosabban belénk futott egy fehér európai az összes olyan frusztráltsággal feltöltve, amilyen frusztráltsággal csak fel lehet töltve egy fehér ember Indiában. „Do you speak ENGLISH??” szegezte nekünk karabé... kérdését. Mikor kánonban válaszoltuk, hogy „yes”, úgy megnyugodott, mintha csak hazaért volna. Azt kérdezte, hogy az út túloldalán, a domb tetején lévő elnöki palotához fel lehet e menni, mert neki mindenki azt mondja, hogy nem. Mondtuk, hogy természetesen fel lehet, csak bemenni nem tud, de feltétlen nézze meg, mert csodás látvány. Így is tett és szinte futva távozott – ekkor még kinevettük iparkodását. Tán fél valamitől? Félt. És pár perc múlva már mi is futottunk utána.
Ahogy egyre közelebb kerültünk az India Gathez, úgy fogytak a katonák, rendőrök, biztonságiak, viszont a hajléktalan családok és rosszarcú fiúbandák gombamód szaporodtak az út melletti frissen locsolt füves részben. Ezt tapasztalva mi vedlettünk át katonába és mintha csak Omaha Beachen akartuk volna az aknazárakat kerülni, úgy cikk-cakkoltunk át az út egyik oldaláról a másikra, attól függően, hogy hol van éppen kevesebb ijesztő elem.
Nade azért egyszer csak odaértük az India Gatehez. Ez egy óriási diadalív, amit az első világháborúban elesett indiai katonák emlékére emeltek. Még elő sem tudtuk készíteni a fényképező gépünket, amikor már egy-egy indiai zászló díszítette a jobb karunkat – mintha csak mi lennén majd a 70001 és 70002-dik áldozatok. Egy néni volt az – kiváló angollal, de száriban – aki ránk tűzött egy-egy, a balatoni hamburgerekről ismert fogpiszkáló zászlót és közölte, hogy árváknak gyűjt. Julcsika sokkal rutinosabb, mint én, ő rögtön gyilkos tekintettel nézett rá, majd mikor látta, hogy engem bizony megnyert, már rám is. Nem tehettem róla, a zászló és az árvák, no meg az a fiatalos gyorsaság amellyel ezt a helyzetet előállította úgy meghatott, hogy 10 rúpiával (40Ft) tisztelegtem előtte. Gyorsan beláttuk, hogy itt csak ennél sokkal hatalmasabb átverések áldozatai lehetünk – egyedüli fehérekként – és már szedtük is a lábunkat visszafele.
Ekkor már mi is meglehetősen frusztráltak, idegesek és csalódottak voltuk. A kormányzati negyed egy igen jó, hanem a legjobb környék Delhiben és ha ott így rettegünk és kizárólag lehúzni való pénzeszsáknak érezzük magunkat, akkor mi lesz később?
Visszamentünk a metróhoz (újabb 2km és ekkor már nem volt száraz folt egyikünk felsőjén sem). Pjárcsika meggyőzött, hogy ha már itt vagyunk, ahonnan csak egyetlen megállóra van egy nagyon híres és gyönyörű szikh templom, akkor azért nézzük meg. El is indultunk.
A szcenárió odafele a megszokott: abszolút nyugati metró, nyugatias indiaikkal; nyomorgás, zaj, bűz mikor leszállunk. 10 perccel és két útbaigazítással később meg is érkezünk. Ami viszont innen történik, az több mint meseszerű!
Először is vettem egy csicsás, narancssárga fejkendőt, hogy bemehessek a templomba. Már ez egy kisit feldobott, hisz a csicsás és rikító narancssárga fejkendő abszolút öltöztet és semmivel sem tett kirívóbb jelenséggé, mint addig, a fehér bőrömmel, sóssá izzadt felsőben. Megérzésem bevált, mert már a kapuban megmosolyogtak a hosszú, fekete szakálló, turbánt viselő szikh férfitársaim – akiken persze egy csepp nedv sem volt.
Nahát bent vagyunk. Innentől kezdve egyértelműen Julcsika vitte a prímet: hindí tudásával és bátorságával!
Először végighallgattunk egy komplett imát, törökülésben, földön, szőnyegen. Ezután körbejártuk a templomot és medencéjét, amiben óriási aranyhalak úszkálnak, ha éppen elférnek a szakállas szikhektől. Az egész meseszép volt. Minden fehér márvány és óriási! Bent, legalább Magyarország költségvetési hiányának a fele fent volt a falakon, szín arany formájában. Annyi légkondi és ventilátort vásároltak a szikhek, hogy be már nem is fért mind, így ki, a templom elé is raktak. Az emberek végtelenül kedvesek és szimpatikusak voltak, de az egész helyen is az érződött, hogy mintha náluk nem állt volna meg az idő. Nem csak a templomon (majd elfelejtettem, hogy hatalmas plazma tévék is voltak bent, amiken angolul és panjábiul lehetett olvasni az éppen aktuális imát), de az embereken is. Mindenki rendkívül jól öltözött, ápolt és látszólag is iszonyatosan tehetős volt.
Nade Julcsika! Én már attól is meg voltam hatva, hogy részese lehettem életem első szikh-élményének, nemhogy tovább merjem maxolni. Julcsika rávett, hogy álljunk be abba a sorba, ahol áldásokat osztanak, méghozzá sütemény formájában. Istenem, remekül tud érvelni Pjárcsika!
Azonban az igazi kaland csak itt kezdődött!
Julcsika mondta, hogy a szikhek rendkívül jótékony és altruista csoport és minden nap tartanak ingyen konyhát, a templomban. Meg is kérdezte a templom turista irodájának (mert hát itt még „Büro des Tourist” is volt) szikh dolgozóit, hogy az hol van, meg lehet e nézni. Rögtön meghatódtak, hogy egy gyönyörű, fehér nő a nyelvükön szól hozzájuk és el is kísértek megmutatni. Közvetlen a templom mellett állt egy hatalmas csarnok, üveg ajtókkal és ablakokkal, bent természetesen légkondival. A nap pont úgy sütött, hogy nem igazán láttunk be az ablakon és nem is nagyon mertünk bekukucskálni sem. Önmagában is rendkívül feltűnő jelenségnek számítottunk és számítunk, hát még ha szakállas, turbános, oldalukon tőrt viselő férfiak közegéről van szó. Egy-két másodperc múlva már ott is állt mellettünk egy rendkívül kedves és szimpatikus bácsi – akitől később még azt is megtudtuk, hogy 70 éves, a családja az USA-ban él és orvosok – és megkérdezte angolul, hogy be akarunk e menni. Julcsika hindiül válaszolt és már nemhogy bent voltunk, de ott ültünk a földön elhelyezett szőnyegen és vártuk a szikhszervízt. Úgy kell ezt a helyet elképzelni, mint egy hatalmas csarnokot, aminek a hosszában a szőnyegek csíkokban vannak elhelyezve. Ezeken a szőnyegeken ülnek törökülésben az emberek és várják, hogy hozzák nekik tálcán az ételt. Az emberek általában egy tömegben, egymás hegyén-hátán ülnek. Általában. Mert mi ketten ültünk egy ilyen, kb 150 személyes szőnyegen, velünk szemben mindenki más (kb 500 ember). És mosolyogtunk. És mosolyogtunk. És gyorsan ettünk. És tovább mosolyogtunk. Közben ez a bácsi végig ott állt mögöttünk és leste, hogy nincs e valamire szükségünk (még kenyér, lencse, akármi). Mikor mindent befejeztünk és megköszöntük, fel akartunk volna állni, de ő visszaültetett, mondván, hogy náluk az ebéd vége a desszert. Mi ekkor már eléggé kényelmetlenül éreztük magunkat, de közel sem annyira, mint amikor 5 perccel később bejött egy teljesen új turnus, akik ki tudja mióta állnak sorba a bejutásért és a bácsi már rendesen kisebb tömegbunyót rendezett az önkéntesek között, hogy hozzanak nekünk is desszertet, mert az jár. Járt is, de már csak kint, ugyanis ki kellett jönnünk, hogy mindenki beférjen enni – utánunk azonban kihozták a desszertet (ami amúgy nagyon finom gyümölcsös tejberizsszerűség volt). Nem volt mese, ezt a fejedelmi kiszolgálást bizony meg kellett hálálnunk, méghozzá a legnagyobb dologgal, amit fehér ember adhat – egy közös képpel és kézfogással.
Mielőtt eljöttünk volna, még tettünk egy búcsúlátogatást a Büro des Touristsban, hogy visszavegyük lerakott saruinkat és beleírjunk a vendégkönyvbe. Itt is Julcsika beszélt és megint hatalmas sikere volt, ugyanis az egyik bácsi átadta neki a névjegyét, hogy ha esetleg Amritsarban járnánk, az Aranytemplomnál, akkor feltétlen keressük fel az ottani turista irodát és ott csak mutassuk fel a kártyáját. Azt nem mondta, hogy ezután mi fog történni, de ha véletlen nyílna erre alkalmunk, akkor remélem legalább a desszertet időben megkapjuk.
Visszafele a metrón legalább 30 percet vártunk, mire jött olyan szerelvény, amire mi is felfértünk. Mondanom sem kell, ezután a nap után már olyan bátornak és helyinek éreztük magunkat, hogy itt a környékünkön, a Main Bazaar utcán is meg mertünk állni, hogy körbenézzük. Körbenézzünk?!! Mi az hogy! Nemcsak körbenéztünk, hanem még tovább mélyítettük gyökereinket és rögtön vettünk egy ruhát Pjárcsikának!
