Sziasztok!

Ugyan ma a Tomi jönne, de ő – nem meglepő módon – totál kidőlt, pillanatnyilag csak én vagyok talpon a leprakórház széltében s hosszában, úgyhogy kénytelenek vagytok velem beérni, de igyekszem kitenni magamért.

Tegnap először is összefogtak ellenünk az elemek. Egyrészt az indiai ételek is bosszút esküdtek, másrészt pedig az időjárás is, mert egyszerűen annyira esett az eső, hogy nem csak elviselhetetlen forró pára lett odakint (konkrétan olyan volt, mint egy gőzfürdő), hanem a mocsok, ami a khm... infrastrukturális szempontból nem annyira fejlett utcánk szélén gyülemlik száraz időben, most egy sebes sodrású hegyi patakká változva mosta magával a riksásokat, palackokat, papucsokat és döglött kutyákat az utca egész terjedelmében. Mivel a tévében mindeközben a Harry Potter és a Himmatwala c. bollywoodi eposz is ment (melyben a főhős többek között egyetlen jelenetben puszta kezével legyőz, megszelídít és magához édesget egy kifejlett bengáli tigrist), ezért a harc kicsit egyenlőtlen volt, és viszonylag hamar a szálloda mellett döntöttünk. Visszaéltünk a száhib-státusszal is és még kaját is rendeltünk, de egyszerűen az annyira mérhetetlenül borzalmas volt, hogy késő délután már nem volt más alternatíva, el kellett mennünk otthonról kajáért. Először benéztünk a helyi élelmiszerboltba, ahol úgy tűnik, hogy végtelen mennyiségű rágcsálnivalót és elhanyagolható mennyiségű bármi mást árulnak, aztán csipszekkel megrakodva (20 rúpia egy csomag Lays!! Naná, hogy egy family packet vettünk – a dolog szépséghibája talán csak annyi volt, hogy a három csomagból csak egy, a hagymás-tejfölös volt fogyasztható, a többi annyira indiai volt, hogy inkább ott is hagytuk őket Delhiben) betértünk... a McDonald'sba. Gondoltuk, hogy itt az idő HÚST enni, ezért rendeltünk két Maharaja McChicken menüt. Kár volt. Ez Maharaja fasírt volt valamiből, szerintem nem is igazán húsból, de ez már sosem fog kiderülni, és mi is igyekszünk rá nem gondolni többet, amennyire ez lehetséges.

Másnap hajnali 6-kor indultunk tovább Ágrába, a Tádzs Mehel mocskos kis otthonába. Vonattal mentünk, ami miatt mind a ketten... hát meglehetősen izgultunk. Mivel nagyon korán indultunk és zuhogott az eső is, ezért életünk első autóriksázásán is túlestünk – a sofőr valószínűleg jóval fiatalabb volt mind a kettőnknél és ez azért elég furi érzés volt. Szóval eléggé paráztunk, de nem volt semmi probléma az állomással. Ugyanúgy, mint a delhi metrónál, itt is nagyon komoly biztonsági ellenőrzés van (Tomit és engem is külön vizsgálnak mindig, és minden egyes alkalommal, mikor újra találkozunk a metrókapuknál, megosztjuk egymással, hogy kiért mennyire lelkesedtek ez alkalommal. Tomi szinte sosem ússza meg kézfogás nélkül a tapogatóemberek részéről, tőlem pedig általában azt kérdezik hogy vagyok, honnan jöttem, de egyszer a fenekemet is megpaskolták a biztonsági nénik és egyszer mondták, hogy nagyon szép a hajam), tényleg csak azokat engedik be, akiknek van jegyük, így a nagyon kellemetlen alakok inkább az állomás előtt gyülekeznek. A váró is teljesen kulturált volt, annak ellenére, hogy sokan láthatólag az egész éjszakát ott töltötték, és hosszabb tartózkodásra rendezkedtek be. A vonatunk is több volt,mint kellemes meglepetés, de már a foglalástól fogva. Netes foglalási rendszer működik, a felsőbb, légkondis osztályokra helyjegyeket adnak, és ha a rendszer épp elérhető, minden teljesen flottul megy. Mi egy olyan vonatra váltottunk jegyet, ami szerintem egy otthoni menőbb intercitynek feleltethető meg, csak a nagyvárosokban áll meg ugyanis. Nade! Itt úgy kezdődött az egész, hogy jött egy bácsi, mindenkinek osztott friss, reggeli újságot, majd őt követte a Meals on Wheels két alkalmazottja, és először teavizet osztottak kis termoszban, majd reggelit. Mindeközben tátott szájjal bámultuk a tájat, ami mellett elhaladtunk. Ennyi mocskot és elhanyagoltságot meg gondozatlanságot az ember szerintem csak itt láthat. Meg hát nem tudom, de szerintem az emberek mentalitása sem az igazi ezzel kapcsolatban. Például miért a vasúti sínek mellett kell mindenkinek végeznie a dolgát reggel? Na de nem baj, mert így egyúttal a háztartási szeméttől is meg tudnak szabadulni a sínek mellett, ha már amúgy is arra járnak... Elég hervasztó látvány. Persze ez felkészíthetett volna Ágrára, de nem vettük a jelzéseket.

Amikor leszálltunk a pincéres, légkondis vonatról, és megcsapott a rothadó szemét és húgyszag semmihez sem hasonlítható, kellemes, negyvenfokos, párás aromája, tényleg azt hittem egy pillanatra, hogy ki fogom dobni a taccsot. Főleg, hogy legyek is voltak, meg kéregető, tapizó gyerekek is, de ami a legdurvább volt az egészben, az az állomás előtt várt minket: legalább ötven-hatvan riksás és taxis üvöltözött, tolakodott és verekedett egymással, miközben mutogatva egymás között osztották föl az állomás területéről kilépő utasokat. Rendőrök tartották őket az úttest másik felén, de rendesen félelmetes látvány volt így is. Szerencsére elénk kijöttek a hotelünkből, így nem téptek szét minket, de szerintem nem sokon múlt. A hotelünk egyébiránt a leprakórház és a Tádzs Mehel között helyezkedik el, és eddig ez volt a legkellemetlenebb szállodai élményünk. Nagyon olcsón találtuk ezt a nagyon puccos hotelt, és rá is jöttünk a tartózkodásunk végére, hogy miért is nem bírjuk ezeket a helyeket. Itt mindenki addig vár és mosolyog, amíg meg nem kapja a borravalóját, illetve ha ezt veszélyeztetve látja, akkor meg is mondja, hogy „Sir, my tip was not included.” És akkor az ember szíve minden szeretetével átnyújtja az utolsó rúpiáit.

Az épületek, amiket Ágrában és környékén láttunk, nagyon szépek voltak, a környezetük meg nagyon borzalmas. Ágránál undorítóbb helyet még soha nem láttam: mindenhol mocsok, igénytelenség, szegénység és bivalyok, de a környező települések sem voltak piskóták. Először elmentünk Fatéhpur Szíkríbe, ami körülbelül egy órára van Ágrától és a 16. században építtette új fővárosának az egyik Mughal uralkodó, Akbar. Össz-vissz 15 évig használták, de azóta is meglepően jó állapotban van, főleg, ha azt nézzük, hogy az indiaiak hogyan vigyáznak a saját műemlékeikre (sehogy, sőt). Meglepő módon rajtunk kívül itt se nagyon voltak fehérek, indiaiból viszont rengeteg, mindenféle színű, méretű és fajtájú. Főleg a lehúzós fajtából volt kifejezetten sok: megérkezésünk és távozásunk pillanatai között eltelt csekély két órában szerintem percenként le kellett ráznunk valakit aki 1) körbe akart bennünket vezetni, alig néhány száz rúpiáért 2) nem akart bennünket körbevezetni, de úgy gondolta, hogy esetleg a visszaúton benézhetnénk a kis boltjába 3) képeslapokat, vagy egyéb igen hasznos dolgokat árult 4) csak szimplán koldult és 5) a legidegesítőbbek, akik vagy a beleegyezésünkkel vagy anélkül, de körülbelül 200 fotót csináltak rólunk, csak azért mert fehérek vagyunk és arra járunk. Sajnos egyik idegenvezetőnek sem hittük el, hogy nélküle el fogunk tévedni és nem is fogunk semmit látni, de biztos vicces lett volna, ha felfogadunk egy ilyen önjelölt történészt, mert néhány foszlány, amit menet közben hallottunk belőlük, az igazán szórakoztató volt. Viszont a fotózó embereknek az elején bedőltünk: odajött hozzám egy kislány és megkérdezte, hogy egy, csak egyetlenegy fotót készíthetne-e velem. Biccentettem, és mire körülnéztem, körülbelül tíz indiai pózolt velem, amit körülbelül harminc indiai fotózott és kezdett tényleg nagyon elszabadulni a pokol, mikor Tomi kirángatott és megmentett. Nagyon kellemetlen volt.

Szerencsére maguk az épületek igazán szépek voltak (és remélem, egyszer azt is elfelejtem, hogy minden egyes kicsit is eldugottabb helyen milyen átható húgyszag volt és mennyi szemét). Egyébként attól eltekintve, hogy néhányan hogyan viselkednek a fehérekkel, szerintem nagyon becsülendő az, hogy az indiaiak mennyire érdeklődnek a saját kulturális örökségeik iránt: rengetegen voltak, ráadásul mindenki nagyon ki volt öltözve az elképesztő hőmérséklet és tűző nap ellenére is. Mindent be is jártak becsülettel. Különösen egyébként a mecsetben voltak sokan, lehet, hogy azért is, mert az ingyen van, de az is lehet, hogy azért, mert egy híres szúfi szent embernek is itt van a síremléke. Mi a zarándokhelyen nem töltöttünk el nagyon sok időt, egyrészt a tömeg miatt, másrészt a mezítlábasság miatt: mindenkinek le kellett venni a cipőjét, és a tűzforró köveken mezítláb vagy a ragadós szőnyegen mennie. Egyrészt ez tényleg fizikailag fájdalmas volt (és még csak különösebb zarándokolnivalónk sem volt – bár lehet, hogy a hotel dolgozói ezzel nem értettek volna egyet), na meg aztán újra jöttek a kolduló gyerekek. Egyébként ezzel kapcsolatban van egy formálódó sérelmem: szerintem ez a koldulás meg borravalózás és lehúzás tök rasszistán megy Indiában. Csak azért, mert fehér vagyok (bár most már inkább piros, barna foltokkal – már az államon is kijöttek a szeplők!), rögtön azt gondolják, hogy amerikai vagyok, max ausztrál, ergo annyi pénzem van, hogy nekem néhány száz rúpia ide vagy oda meg se kottyan. Nem akarok persze úgy tenni, mintha ne lennék összehasonlíthatatlanul jobb anyagi helyzetben mint egy ágrái utcagyerek, de azt már megfigyeltem például a puccos Khan Marketen is, hogy inkább hozzánk csapódnak az ilyenek, mint azokhoz az indiaiakhoz, akik ténylegesen tudnának is nekik mit adni. A riksások ugyanúgy: csomószor láttam, hogy az indiaiaknak meg se álltak, pedig ők akarták volna, bennünket meg kergettek, holott menekültünk. Na mindegy.

Délután persze meg megnéztük a Tádzs Mehelt, ami külföldieknek pontosan 32,5-ször annyiba kerül, mint indiaiaknak. De cserébe kaptunk 1-1 palack vizet (?!) és másik sorba kellett beállnunk. Aztán persze ugyanabba a tumultusba jutottunk be mi is. Mivel délután szakadt az eső, sőt még mi is szemerkélő esőben indultunk a Tádzshoz, ezért arra számítottunk, hogy kevesebben lesznek. Á, dehogy! Csak nagyobb volt a pára. A Tádzs tényleg gyönyörű, főleg messziről, ahol még eloszlik a tömeg. Be is lehet menni egy kicsit ugyan, hogy az ember megnézze a kenotáfiumokat, de olyan tömegnyomor van bent, és annyira kevés oxigén, hogy gyakorlatilag teljesen élvezhetetlen a belső, az ember jobban örül igazából annak, hogy kint van és túlélte. De a környező park is nagyon szépen rendben és tisztán (!) van tartva, meg az egész komplexum nagy élmény.

Mindent összevetve Ágrában nagyon szép dolgok vannak, csak az embernek nagyon sok türelemre és toleranciára van szüksége, hogy mindezeket meg tudja nézni. Bennünk annyi nem volt, hogy mindent megnézzünk, ami csak kötelező látnivaló, de az is egészen biztos, hogy nincs az a Vörös Erőd, amiért még egyszer betegyük a lábunkat Ágrába.

Reméljük Dzsajpurra, ahová most érkeztünk, nem ugyan ez fog vonatkozni, de erről remélhetőleg, majd Tomi fog nyilatkozni. Puszik!