Hát... ma volt az első napunk, amikor mellényúltunk. Két programból nulla volt élvezetes, de legalább ezeket kipipálhatjuk. A nap egyébként igazán ígéretesen kezdődött, mert a kék szemű turbános szabó bácsi elkészült a ruhámmal (amit azóta felpróbáltam, és nagyon érdekesnek találom, mert ahhoz túl szűk, hogy föl tudjam venni, de ahhoz túl bő, hogy jól nézzen ki rajtam), és a nyomornegyed, amin át kell magunkat verekedni (és no thank you-zni) a metróig az is sokkal kevésbé volt tele lég- és zajszennyezéssel, mint máskor. Már rögtön az első metróra felfértünk, anélkül, hogy maradandó sérüléseket okoztunk volna magunknak vagy kicsi barna embertársainknak, vagy meg kellett volna várnunk még néhány szerelvényt.

Eljutottunk a Khan Marketre, ami a Trip Advisor szerint nagyon kellemes és kulturált hely, remek éttermek vannak, stb. Mindez tényleg igaz valószínűleg, de enni nem ettünk, mert az árak egyáltalán nem kellemesek és kulturáltak. Ezt a helyet igazából el sem hittem volna, ha nem a saját szememmel látom. A nettó nyomor közepén, szabadon lógó elektromos kábelek között, összetákolt házikókban a legmenőbb európai és indiai divattervezők, lakberendezők boltjai, ahol 40 ezer rúpiás ruhákat árultak – de ami sokkal megdöbbentőbb, hogy vásároltak is. Olyan arcokkal volt tele a piac, akiket tényleg nehéz volt elhinni. Elsősorban a környék tele volt olyan libériás sofőrökkel, akik a főnökeik kocsijait próbáltál leparkolni úgy, hogy egy utcagyereket vagy hajléktalant se üssenek el. Aztán maguk a vásárlók... Hát nem tudom, legalább 35 fok volt, a páratartalom olyan 60%-os (magyarul az embernek csípte a szemét a belefolyó izzadtság), de rajtunk kívül mindenki a lehető legkifogástalanabbul nézett ki: farmerben, blézerben (!), magassarkúban, parfümfelhőben. És mindenki nagyon fehér volt, vagy legalábbis igyekezett nagyon fehérnek tűnni és kizárólag angolul társalogni. Valahogy az egész igazán szomorú volt, és arra jutottunk, hogy Indiában lehet, hogy egy egész társadalmi osztálynak ugyanolyan problémája van, mint Michael Jacksonnak volt, csak valahogy durvábban. És szerintem reménytelenebbül, mert kepeszthetnek bárhogy, de amíg nem vándorolnak ki (amit nyilván sokan szívesen meg is tesznek/tennének), azért addig nem fogják tudni teljesen függetleníteni magukat az indiai valóságtól, bármennyire is igyekeznek úgy tenni.

A filozofálásnak tovább kellett volna mélyülnie és sokkal spirituálisabbá válnia a nap második helyszínén, a világ végén lévő Bahái Lótusz Templomban, de ez nem történt meg és erről elsősorban a hely tehet. Ez a templom a bahái felekezeté, akik az összes nagy vallásalapító tanításait összecsapták és ezt a szuperökumenikus dolgot tartják a vallásuknak. Építettek Delhi külvárosában egy hatalmas lótusz alakú templomot, ami szépen gondozott kert közepén van és olyan népszerű, hogy turista buszokkal szállítják oda a külföldieket és az indiaiakat is. Hogy miért, azt nem tudom. Gondolom, sorban állni, mert mást nem nagyon lehet ott csinálni. Sor a bejáratnál, sor a cipőlerakásnál, sor a templom előtt, sor a cipőfelvételnél... A kettő között pedig nincs semmi, csak egy belül üres nagy lótusz, ahol emberek vannak meg székek. Ja és a spiritualitás, ami nekünk a legkevésbé sem jött át. Bár leülni jó volt kicsit, de akkor azt már kár, hogy nem egy jó tea mellett tettük meg. Na mindegy. Nekem egyáltalán nem tetszett az egész templom és nagyon sajnálom, hogy erre pazaroltuk a délutánt. Azért a kalandvágy nem hagyott alább, ahogy a jókedv sem. Remélem, holnap nagyobb kalandokról számolhatunk majd be! (leginkább Tomi ;) ) Puszi mindenkinek!