A tegnapi beszámolónk sajnos elmaradt, de talán ki semmi jóból nem hagytunk benneteket – mert leginkább az indiai vasút gyönyöreinek áldoztunk. Dzsódpúrból kerekedtünk útnak, hogy visszatérjünk törzshelyünkre, Dzsájpúrba. Az út igazán izgalmas volt, két remek dolog is történt: egy kocsiban utazhattunk a „Bazi nagy görög lagzi” indai remake-jének castingjára összecókmókolt „Bingó!” családdal és elhagytam Julcsika útlevelét.
Sziasztok Tomi vagyok, velem majd otthon is találkozhattok, mert nekem meg van minden papírom, ami a hazajutáshoz szükséges! Hál' isten!
Tehát a bazi nagy indiai családunk... Olyan rutinos utazónak számítunk most már a szubkontinensen, hogy sikerült az állomáson elhelyezett fémdetektorokon percek alatt átvergődni, így már 40 perccel vonatunk indulása előtt birtokba vehettük a Dzájpúr Expressz légkondis kocsijait. Az elején egy picit zsörtölődtünk egymásközt, hogy még aludhattunk volna fél órát, mert rajtunk kívül senki nincs itt és még legalább félóra van a startig. Hamar bebizonyosodott, hogy irtózatos tévedésben leledzünk és a legjobb dolog ami valaha megeshetett velünk az, hogy még napkelte előtt bebetonoztuk magunkat az ülőhelyeinkre! Igazán ellazulni sem tudtunk a teljesen üres vagon óriási bőrszékeiben, amikor is egyetlen másodperc töredéke alatt megtelt az egész kocsi – egyetlen egy családdal!
Hirtelen nem is értettük mi történik, miért tódul ilyen iszonyatos hangzavarral a tömeg, miért üvöltözik mindenki-mindenkivel: hát azért, mert ők egy família és a Kárpát-medencében csak „latin mentalitásnak” hívott, gesztikulációval és artikulációval, valamint a fül-orr-gége mágikus háromszögében található összes mozdítható testnedvével kombinált, párzó hím oroszlán üvöltésére emlékeztető ízes hörgésekben beszélték meg, hogy ki hol ül. Sőt, a csapatunk indológus szakértője a nyákos hörgésekből még azt is ki tudta venni, hogy arról folyik a kommunikáció, miként ültessenek bennünket arrébb, hogy egy kupacban legyenek. Meglehetősen rémesek voltak, de a tekintetünk még rémesebb lehetett, mert nem merték megkérdezni – pedig sokkal többen voltak és sokkal jobban fel voltak fegyverkezve nyákkal!
A vonat út felén egyszer csak elkezdtek pénzt gyűjteni egymástól, mindenkitől 10 rúpiát (ez a legkisebb papírpénz címlet). Néztem és sehova nem tudtam tenni a jelenséget. Persze, nem mintha bármi közöm lett volna hozzá, csak már annyiszor került a fejem az egyik anyuka két méretes farpofája közé, mikor a mellettem lévő széken alvó kisgyereke takaróját igazgatta, hogy már szinte az is bántó lett volna, ha magázódunk, nemhogy ha kihagynak a buliból. Hát nem is hagytak! Ugyanis elkezdtek a vonaton – figyelem, ilyet tényleg nem mindennap lát az ember – BINGÓZNI! De nem ám félvárról, hanem profi, nagyjátékos módon: kiállt az egyikőjük a kocsi végébe és hangosan üvöltötte a számokat, amiket kihúzott! Tú-tú, tventííí tú! Fájv-sziksz, fiftíí szíksz! A családtagok meg bőszen ikszeltek a szelvényeken.
Én nem bírtam betelni a jelenséggel, valahogy egyszerre lett volna kedvem ütni, robbanni és nevetni. Inkább nevettem, Pjárcsika a zenére alvás mellett döntött – nem biztos, hogy nem neki volt igaza.
E mellett eltörpül az izgalom és full stressz, amit azaz 5 perc nyújtott, mikor azt hittük, hogy elhagytam Julcsika útlevelét. Sehol nem találtam, semmilyen zsebben ahol tartani szoktam. Pjárcsika nem kicsit volt feszült – érthető okokból, mert hát ki akarna a Bingó család országában rekedni – én meg nem kicsit próbáltam meg minden maradék lelki és testi erőmmel úgy tenni, mintha halálosan komolyan gondolnám, hogy nem lesz semmi baj és biztos meglesz, nem kell izgulnia. Julcsika inkább nem szólt hozzám, zenét hallgatott. Mikor a második puszimra sem jött semmilyen megnyugtató reakció és már abban a fakkban sem találtam az útlevelet, amiben még legalább reménykedni lehetett – na akkor már igazán komolyan kezdtem izgulni. Le is kaptam az egész táskát a csomagtárolóról és ott helyben kipakoltam. Jól tettem, mert az útból hátralévő maradék 3 órában már csak azon kellett izgulni, hogy ki lesz az első, aki mérgében leszúrja a második unokaöccsét, mert az gyorsabban kiáltotta, hogy „bingó”. Mindenesetre nekem már volt egy „bingóm”!
A tegnapi Dzájpúri nap is ugyan úgy telt, mint a mai: piacozással és annak minden jótékony hozadékával. Szerintem abszolút nem túlzás azt állítani, hogy itt teljesen otthonosan mozgunk és szinte helyinek érezzük magunkat. Ezt misem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy tegnap volt az első olyan indiai esténk, amit kint mertünk tölteni a hotelszoba kellemes hidege helyett!
Hatalmas fesztivál volt múltéjszaka, ugyanis Krisna szülinapját ünnepelték. A belváros minden pontján bömbölt a zene, de nem összevissza: mindenhol ugyan az, mert az utcák fel voltak szerelve hangszórókkal, amiből központilag ment a zenebona. Igazán hangulatos volt, a szentélyek és templomok fel voltak díszítve vagy ki voltak világítva. Az embertömegről nem nyilatkoznék, mert sajnos (egyenlőre) nincs összehasonlítási alapunk az indiai éjszaka többi estéjével, de az tény, hogy sokszorosa volt annak, mint amit napközben megszoktunk.
Este 10 után értünk haza és mielőtt még álomra hajtottuk volna a fejünket, a plazmatévénken megnéztük a Batman legújabb részét, angolul, a HBO-n. True story.
Ha hiszitek, ha nem, ma korán kezdtünk, mert komoly motivációnk volt: reggeli! Bezony, olyan szállást sikerült foglalnunk, amiben volt reggeli is. Julcsika már nagyon régóta vágyott a kávés, nyugodt, ülős reggelire és hát nekem sem volt ellenemre a dolog – főleg mivel én ettem meg az övét is, olyan zsíros, cukros és olajos ételeket sikerült szervírozniuk...
Mondanám, hogy utána „usgyi”, a városba rohantunk, de nem lenne igaz és hát ki akarná még ilyen messziről is szépíteni a dolgokat: inkább beismerjük, hogy úgy elszoktunk a korai táplálkozástól, hogy inkább visszadőltünk 2-3 órára.
Szóval a mát olyan 12.15 fele kezdhettük és nagyjából 5kor fejeztük be. A kettő között a már-már rutinszerű bevásárlás zajlott, azonban mindenkit meg kell, hogy nyugtassak, ma komoly eredményeket értünk el: szinte mindenkinek sikerült ajándékot beszerezni! Úgyhogy igazán nem vethetitek a szemünkre a reggeli csendes pihenőnket!
5óta itthon vagyunk és semmi különös nem történt, medencéztünk egyet. Ja! Igen, most az is van. Fürödtünk egyet a hotel medencéjében és közben nézegettük a felettünk repkedő !pávákat!, majd a hotel tetőteaszán bevacsiztunk.
Kellemes Krisnát mindenkinek!
