Nahát megjöttünk.

 Most biztosan mindenki csodálkozik, hogy rögtön öntöm magamból a szót és mesélni valót, mikor a legtöbbször fittyet sem hányok a kommunikáció életben tartására. Ugyan “no smoke without fire” és mivel itt a szemetet az utcán égetik, így valóban nem alaptalan gyanakodásotok. De ne szaladjunk ennyire előre.

 Az út remek volt. Nem mondom, a londoni krishnások is kitettek magukért az ingyen ebédjükkel, de a Turkish Airlines mintha egy egészen vékony hajszállal jobban felkészült volna a feladatra. Kétszer is kaptunk háromfogásos ebédet/vacsorát, a tvből olyan műsort választhattunk ki, amilyet csak akartunk, sőt még játszani is lehetett a gépen - joystickal. Én legurítottam egy sört, de szerénységemet már egészen korán megbántam, mikor láttam, hogy a szomszédos széken egy bácsi dupla whiskyt nyomat, jéggel.

 Éreztük, a nyomorunknak vége - de ekkor még nem sejtettük, hogy 1.3 milliárd embernek itt kezdődik.

 A repülőtérre persze nem küldték ki a taxit amit kértünk, így rögtön a taximaffia áldozataivá váltunk. Azonnal ránk cuppant egy srác, hogy egész életünkre jó barátok legyünk és együtt lógjunk - persze ha az ő általa ajánlott hotelben szállunk meg. Itt még totál flottul vettük az akadályt, szinte helyinek érezve magunkat - hála az útikönyveknek, amik kivétel nélkül ennek a trükknek a bemutatásával kezdődnek. Vásároltunk egy ún. “prepayed” taxit, amit előre kifizet az ember és a blokkal odaviszik, amin arra írva vagyon. Na ja, de nem a fehéreket.

Már legalább 800 piroson átszáguldottunk és másik 1000 taxist és rendőrt ledudáltunk az útról, mikor közölte a sofőr, hogy ő ugyan nem tudja, hova kell menni. Inkább elvisz minket egy turista irodába, ahol majd megmondják neki, hogy hol van a szállodánk. Merő véletlenségből, mire ezt a mondatát befejezte, már ott is álltunk egy iroda előtt, másik 20 reményt vesztett és az arcuk alapján még nálunk is jobban kétségbeesett áldozattal. Betessékeltek minket egy -légkondis, csillogó-villogó- irodába, ami amúgy a nettó nyomor közepén fekszik.

Egy bollywoodi filmből előlépett, szépen vasalt hajú és nagyon nyájas tekintetű srác közölte, hogy várjunk itt. 3 másodperccel később bejött egy középkorú férfi, laptoppal és mikor leült velünk szembe a mahagóni asztalához, ezt a kérdést tette fel: What is the problem? Na, ez volt a probléma.

Nem mondom, le a kalappal Pjárcsika előtt, aki egész idáig végig hindiül beszélt és mindent értett. Még a repülőn megbeszéltük, hogy ő beszél, had gyakoroljon. És tényleg, még a sztrádán lehúzott ablakkal, 1000rel süvítő taxist is értette - aki meg is dicsérte a hindijét, egy nyelvtanilag többszörösen nem létező szerkezetet használva.

Itt az irodában azonban már nem bírtam magammal. Meglehetősen idegesen közöltem az éppen aktuális bajszos indiainkkal, hogy fucking nem érdekel az sem, ha leégett a szállodánk vagy overbookoltak, de oda akarok menni és a saját arcomba akarom ezt hallani, magától a tulajtól. Nem egész félperccel később már újra a taxiban ültünk, ahol egy újabb indiai az utcáról megint megkérdezte, hogy hová is akarunk menni - de őt már a saját taxisunk hajtotta el, egy mélabús “hagyjaddal”.

Láss csodát, nem egész 5 perccel később ott voltunk, a nemlétező/overbookolt/ufókáltalmegsemmített Hotel Krishna Deluxe előtt!

 Innen már minden flottul ment, soha nem látott lazasággal zárkóztunk be a szobánkba, hogy elfoglaljunk egy-egy sarkot és ott zokogjunk. Nem,nem! Valóban bent maradtunk, de csak azért, hogy egy hatalmasat röhögjünk az egészen és aludjunk egy nagyot.

 Tehát deluxe élményekkel máris gazdagon, itt vagyunk, ráadásul épségben! :)

 Megdumáltuk, hogy ezt az aklimatizálódás dolgot nem pörgetjük túl és ma csak a szálloda utcáját fedezzük fel - nehogy hamar kifogyjunk a kalandokból.