Sziasztok!

Ma én (Julcsi) vagyok a soros, és az első két nap élményeiről fogok beszámolni, amik között vannak nagyon jók is... és kevésbé jók is. Összességében azonban elmondható, hogy egyre jobban érezzük magunkat, egyre bátrabbak vagyunk (mondjuk a kezdeteknél nem nehéz) és egyre jobban kiismerjük magunkat (szintén nem nagy kunszt az első naphoz képest).

Kezdem a rossz dolgokkal, mert akkor a végére marad a jó, és mindenkiben ez marad meg remélhetőleg. Az egyenlet meglehetősen egyszerű: fehér vagy = amerikai vagy = rengeteg pénzed van → mindenképp le lehet és le kell téged húzni, mert nyilván amúgy hülye is vagy. A taxisunk után a saját szállodánk éttermében is megpróbáltak átverni bennünket. Fölmentünk vacsorázni tegnap a tetőteraszra. Nagyon finomat ettünk, egyáltalán nem volt csípős sem, és nagyon hangulatos volt kicsit az utca zaja fölé emelkedni, mégis kint lenni és a szomszédokat nézni, akik szintén a tetőteraszokon élik az életüket, meg az alkonyati égen úszó sárkányokat figyelni... Szóval nagyon jó volt minden, míg a pincérünk ki nem hozta a számlát, ami pontosan kétszer annyi volt, mint amennyinek a végösszegnek lennie kellett volna. Szerencsére észnél voltunk és nem tágítottunk, míg nem a tényleges árról hozták ki a számlát. Nem is volt probléma egyébként, csak az embernek ragaszkodnia kellett a saját álláspontjához, és aztán még bocsánatot is kértek. Szóval résen kell lenni.

A másik, ami kevésbé kellemes, az a környékünk. A Pahárgandzs szélén lakunk, ami Ó- és Újdelhi határán húzódik és az olcsó szállásairól ismert. A mi szállásunk is eléggé olcsó, de igazából a lehetőségekhez mérten teljesen korrekt. Van légkondi, saját fürdőszoba, és bár a bútorokon és az ágyneműkön, törülközőkön is látszik, hogy már jó sokat használták, azért minden meglehetősen tiszta, és összességében teljesen elégedettek vagyunk. Na de az utca az egészen más tészta. Első nap elsétáltunk a boltig. Aztán visszatérve bezárkóztunk és többet ki se mertünk lépni az épületből. Egysávos úton olyan riksa, autó, autóriksa, motor, bicikli, gyalogos és talicska forgalom bonyolódik, hogy lényegében teljes életveszély kimenni és az állandó dudálás pedig egészen elképesztően fülsértő. Na meg hát az emberek. A szegénységnek különböző fokozatain állnak a lakosok a teljesen utcán lakó, csontsovány gyerekeket a sarkon bolhászó anyukáktól, az omladozó épületek aljában mocskos edényekből mocskos ételt áruló utcai árusokig a szerencsétlen biciklis riksásokig terjedő skálán. Nem szívderítő. Viszont amit mind a ketten hatalmas pozitívumként értékelünk, az az, hogy a környékünk ugyan elég szomorú, de egyáltalán nem fenyegető. Az emberek megnéznek ugyan bennünket, a riksások meg szeretnék, ha velük mennénk, de egyelőre se a koldusoknak azt a tömegét nem láttuk, amire számítottunk, meg azt a rámenősséget sem, amit a repülőtéri taxisoknál tapasztaltunk. Szerintem a körülményekhez képest teljesen kulturált minden.

És van nagyon sok nagyon jó dolog is. Például azok az emberek, akik nem belőlünk szeretnének hasznot húzni, igazán nagyon kedvesek és jóindulatúak. Tominak ma adtak inni katonák, mikor látták, hogy melege van, kaptunk ebédet a Nemzeti Múzeumban a dolgozók menzájáról 40 rúpiáért (160 Ft), segített hazatalálni nekünk egy rendőr a forgalmas újdelhi vasútállomásról amikor már azt hittük, mindennek vége, és úgy általában: megnéznek bennünket az emberek, de inkább érdeklődően (és engem sem sokkal jobban, mint a Tomit), szemben azzal a bizalmatlan méregetéssel, mint ahogy Magyarországon tudják vizslatni szegény indiaikat. Az emberek különösen segítőkészek (legalábbis eddig úgy vettük észre), ha az ember hindiül szól hozzájuk (és ez a lehető leggyakrabban megtörténik). Egyelőre azt sem vettem észre, amiről mások beszámolójából hallottam, vagyis arról, hogy Delhiben nem lehet a hindit gyakorolni, mert ha az ember hindiül is kérdez, a választ akkor is angolul kapja. Én pont az ellenkezőjét vettem észre, a legtöbben egyszerűen meg vannak könnyebbülve, ha nem nekik kell megerőltetniük magukat az angollal. De hát ezek persze még csak az első napok, majd meglátjuk. Egyelőre nagyon, sőt egyre jobban bizakodóak vagyunk. Próbáljuk fokozatosan hozzászoktatni magunkat a környezethez és viszonylag apránként emeljük a dózist. Ma Újdelhi legszebb részein jártunk például, ahol a tömeg sem volt annyira vészes – de cserébe metróval mentünk, ahol belül az ablakra kell felkenődni, hogy az ember egyáltalán felférjen, tehát azt hiszem, ez így valahogy mégis egálban kell, hogy legyen.

Először megnéztük a Nemzeti Múzeumot (én menet közben túlestem életem első utcai árustól származó dószáján), ami mind a kettőnknek nagyon tetszett. Tök jó gyűjteményük van az Indus-völgyi civilizációról: láttunk egy csomó híres szobrot és pecsételőt (és mind nagyon pici élőben!), láttunk egy csomó Gupta-kori szobrot is, és Mughal miniatúrákat is. Ott ebédeltünk a kantinban, megismerkedtünk kedves francia turistákkal is. Aztán sétálgattunk még, és elkeveredtünk a kormányzati negyedbe, ami tele van tévésekkel, katonákkal, mókusokkal és majmokkal. Egészen megalomán méretei vannak a kormányzati épületeknek, de szépen rendben van tartva az egész környék, a négymilliárd foktól eltekintve nagyon jót sétáltunk és nagyon szép dolgokat láttunk. Hazafelé megint belecsaptunk a sűrűjébe, mert a delhi vasútállomás metrómegállónál szálltunk le, ahol mindenféle színű, méretű és fajtájú emberek hihetetlen tömege kavargott, nekünk meg persze fogalmunk se volt róla, hogy merre kéne menni egyáltalán, és ez valószínűleg kicsit meg is látszott, mert nem győztük levakarni a riksásokat, de végül győztünk és a bazáron átevickélve hazataláltunk. Azóta itthon vagyunk és várjuk a szobaszervízt, miközben viccesebbnél viccesebb cicás hindi reklámokat nézünk a tévében. Nem rossz az élet... :)

Puszi mindenkinek!