Tominak van egy elmélete, amely szerintem abszolút helytálló lehet, és amely újraírná a dekolonizációs elméletek területén uralkodó paradigmát. Szerinte ugyanis az angolok lényegében elmenekültek 1947-ben, ugyanis nem bírták tovább elviselni azt, amit az indiaiak az angol nyelvvel művelnek. Ez az elmélete több lépcsőben született meg, hosszú, indiaiakkal folytatott beszélgetések („Van káfi plíz.” „Káfi vát? Káfi, káfi... Ó, kóphí? Kóphí, szőr, jessssz!”), feliratokon és kiírásokon végzett terepmunka (Amritshar Exprees on plateform 1) során érlelődött, de a mai napon elnyerte végleges és kifinomult formáját, amikor testközelből kísértük figyelemmel, ahogy egy kamasz fiú egy múmiával beszélt telefonon. Háromszor. Legalábbis a telefonjában rögzített névjegyzék szerint. Na jó, persze, tudjuk, hogy lehet így is, de ettől függetlenül az indiaiak angolhoz való hozzáállása egészen gyalázatos.

Akárcsak az ételhez való hozzáállásuk. Elkezdtünk újra reggelizni (gondoltuk, így könnyebb lesz a visszarázódás a magyar valóságba és a kulturális sokk elkerülése is ;-) ), és – itt kapcsolódunk az előző témához – én rántottát rendeltem. Egy darab rántottát, amely az étlapon úgy szerepelt, mint scrambled eggs from 2 eggs. Ehhez képest negyedórával később kaptam egy kistányéron egy szem tojásból készült minirántottát. Egy alaposan megcukrozott minirántottát. Pusztán az emlékétől is kiráz a hideg.

A reggeli trauma után nem haboztunk magunkat belevetni a sűrűjébe, és ma két olyan környéket is letudtunk, amitől érkezésünk óta rettegtünk az útikönyvben olvasottak alapján. Előre szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy még mindig élünk és semmi vészes nem történt, de az is biztos, hogy nem ezek lesznek a kedvenc helyeink Delhiben.

Apropó Delhi. Minden reggel, amikor megyünk a metróhoz, be kell lógnunk az állomásra, át kell mennünk egy hatalmas gólyahídon, mert a metrómegálló pont az állomás másik felén van, és ilyenkor mindig nagyon deprimált hangulatú beszélgetéseket szoktunk folytatni a környezet lehangoló undiságáról. Tomi azonban ma reggel különösen csendben volt. Aggasztóan csendben. Aztán egyszer csak megszólalt: – Tudod, ha ez lenne Gotham City, nem biztos, hogy akarnék Batman lenni.

Szerintem ez mindent elmond a városról.

Legelőször Ódelhibe mentünk. Ez, mint ahogy a neve is mutatja, régi része a városnak, ergo az embereknek jó sok idejük volt rá, hogy ideköltözzenek, és ezt hatalmas tömegekben meg is tették. Igazából az útikönyvünk annyira borzalmasnak festette le az itteni tömeget, hogy egészen kellemesen csalódtunk, amikor csak egy olyan koldus szegődött a nyomunkba, akit egyáltalán nem lehetett levakarni.

Először megnéztük a Vörös Erődöt, aminek fénykorában messzi földekről érkező utazók jártak a csodájára, viszont azóta többen többször lerabolták, vagyis körülbelül semmi nem maradt belőle a puszta falakon kívül (egy helyen még a pietra dura díszítést is leverték a falakról, a többi helyen pedig eredetileg sem volt). Miközben a lepusztult épületek között járkáltunk, azon elmélkedtünk, milyen címet adunk majd az értékelésünknek a Tripadvisoron, mert körülbelül ez a fontolgatás a legizgalmasabb, amit az ember a Vörös Erődben csinálhat, azon kívül persze, hogy indiaiakkal fényképezkedik végtelen mennyiségben. Igazából egyenlőre a „Squirrel spotting – a must if you like watching the little furry cuties having fun” és a „Don't miss – I have seen the first eagle of my life here” az esélyesek, ill. „Great for improving your imagination – no actual remains of any historical significance will mar the image in your head” is még versenyben van. Tényleg igazán cuki mókusokat láttunk, ráadásul nagyon sokan voltak, és játszottak egymással, komolyan olyan volt, mintha fogócskáznának. Feledhetetlen volt, bár a kétezer forintos belépő után én kicsit többre is számítottam volna, de persze nem szeretnék hálátlannak tűnni a mókusokkal szemben.

Nem messze ettől az erődtől van India legnagyobb mecsetje a Dzsámá Maszdzsid, ami szintén a 17. századból származik, és a vallásos nyitottság és tolerancia jegyében ingyenes. Kivéve a fehér turistáknak, mert nekik akkor is kell fejenként 300 rúpiát fizetniük „fényképezési díj” néven, ha éppen nincs náluk kamera, le van merülve a fényképezőgépük vagy esetleg eszük ágában sincs a telefonjukkal fényképezni. Ja, és gondolom nem kell mondanom, hogy ezek a jegyárus emberek nem egy kis kialakított jegyirodában ülnek, hanem csak úgy előbukkannak a sötét és mocskos sarkokból, amikor az ember be akar menni, vagyis feltételezhetőleg a muszlim mecset maffia tagjai. Olvastam már erről az átverésről korábban, de gondoltam, hogy ez tényleg csak a hülyéknek van, és mi majd simán letudjuk az egészet és utána nevetünk a többieken, akik persze bedőltek. Nagy előrelátóan megkérdeztük a lépcsők alján gépfegyverrel ücsörgő rendőrt, hogy van-e belépő, ő ragyogó mosollyal közölte, hogy nincs, majd fölmásztunk a lépcsőn, levettük a cipőnket, betakartuk amit be kellett... majd egyszer csak elénk penderült egy százötven kilós zordon figura és mondta, hogy 300 rúpia lesz fejenként. Én ekkor közöltem vele, hogy a rendőr mit mondott, mire ő azt mondta, hogy akkor is kell. Én erre mondtam, hogy nem fényképezünk és nem fizetünk, mire ő mondta, hogy hagyjuk ott nála a gépünket és akkor bemehetünk. Ekkor elkezdtem emelt hangon érdeklődni, hogy az odabent fényképező indiaiaktól miért nem kérnek pénzt, mire érkezett a válasz, hogy azért mert ők imádkozó muszlimok. A kérdésre, hogy honnan szedi, hogy mi nem vagyunk muszlimok, illetve hogy a Koránnak melyik szúrájában szerepel, hogy le kell húzni a fehéreket, már nem vártam választ, hanem beviharzottam, és vártam, hogy Tomi is kövesse a példámat. De nem tette, és kiderült, hogy azért nem, mert őt addigra már majdnem megverték odakint, konkrétan kövér muszlimok kezdték lökdösni ide-oda. Végül annyit elértünk, hogy az egy fényképezőért csak egyszer kellett kifizetnünk a 300 rupót, de én addigra már majdnem agyvérzést kaptam és utána egyáltalán nem tudtam élvezni a mecsetet (ami egyébként nem is nagy eresztés), de nézzük a dolgok pozitív oldalát, legalább senkit nem vertek meg és annyira nem is húztak le bennünket, amennyire akartak. De a bosszúmat hamarosan ki fogom élni a Tripadvisoron. Muhhaha.

Ezután úgy gondoltuk, hogy kevésbé puttó környéket választunk további kalandozásaink helyszínéül, és átmetróztunk a Connaught Place-re, ami Újdelhi szíve és legmenőbb márkaboltjainak otthona. És a Lonely Planet útikönyv szerint a turistákat itt verik át, lopják meg stb. a legjobban. Azért mentünk, mert itt vannak az egyes indiai tagállamoknak a „márkaboltjai”, ahol az egyes államokra jellemző termékeket lehet kapni légkondis boltokban. Nagyon kellemetlen élmény volt, mert itt is ugyanúgy ránk tapadtak az eladók, mint bármelyik utolsó utcaszéli bazárban, csak itt több ezer rúpiás termékekre akartak bennünket rábeszélni levegővétel nélkül. Nagyon ciki volt, úgyhogy elég hamar kereket oldottunk. Az Oxford könyvesboltban találtunk menedéket, ami egyébként az elvárásainkhoz képest elég kis béna volt, de azért holnap egy nagyobbacska kupac könyvért fogunk visszamenni így is. Ja, és azt nem is mondtam, hogy nem vertek át, raboltak ki, és semmilyen módon nem károsítottak meg a téren, sőt, még igazán menő szuvenírt sikerült beszereznem az indológus barátnőimnek, hihi.

Na hát mára ennyi, mi már nagyon számoljuk a napokat visszafelé, reméljük, ti is!

Puszik

Ez a szállodánk mottója. Már tudjuk, hogy ez nem a vendégszeretet mértékére vonatkozik, hanem az ember privát szférájának kezelésére. Van egy erkély a szobánk ablaka előtt, ami az egész szinten végighúzódik, ergo mindenki használhatja, aki csak itt van. Meg is teszik. Legalábbis ma reggel legmélyebb álmunkból az ébresztett, hogy egy kedélyes turbános árnyék az alulméretezett barackszínű selyempapír árnyékolónk túloldalán dudorászik, nézelődik és söpröget. Azt vártuk a takarónk alatt lapulva, hogy mikor fog bezörgetni és megkérdezni, hogy vagyunk. Azért erre nem került sor végül, bár a gyanúnk az ételrendelés miatt szerintem megalapozott volt. Tomi tegnap felhívta a szobaszervízt, mondta, hogy rendelni szeretne ebédet, mire rácsapták a telefont. Épp azon tanakodtunk, hogy mivel sérthettük meg ennyire az illetőt, mikor benyitott egy kicsi ember nagy notesszel, megállt az alsógatyás Tomi mellett a szoba közepén és udvariasan érdeklődött, hogy akkor mit is szeretnénk rendelni. Szerintem egy joviális reggeli csevej az ablakon keresztül simán dukált volna ezek után, de hát nem így alakult. Talán majd holnap.

A mai napunk egy kisebb pakisztáni kirándulással telt. Na jó, csak jó lett volna, igazából a határnál voltunk. Egy közös iránytaxival mentünk a belvárosból a kb. 30 km-re lévő határátkelőig. A bácsi, akinél befizettük az utunkat, nagyon erősködött, hogy kérjünk saját taxit (7x annyiért), mert azon nem kell osztozni, elférünk kényelmesen. Mi akkor kiröhögtük és mondtuk, hogy szívesen osztozunk a helyen, nem probléma. Igazából még nem tudtuk, mire vállalkozunk. Az igazi sűrűjébe a Tomi került, aki a kis furgon hátuljába egy fejenként egy-egy vízibivaly méretű háromfős indiai család és egy kalandos kedvű indiai fiútársaság közé volt kénytelen jámboran bepasszírozódni. Én különleges és behatárolhatatlan műfajomból (hindiül beszélő fehér csaj indiai ruhákban... gyanús, de mindenképp fura) eredően a megtisztelő anyósülést kaptam, egyúttal a sofőr fiúval való egy órás csevegés lehetőségét.

Hát nem tudom, a nyelvvizsgák magnóhallgatási részében mindig szokott lenni valami zavaró körülmény, háttérzaj vagy ilyesmi, és olyankor az ember mindig ki van akadva, hogy simán ezen múlhat a szóbelije. Ez a délután minden ilyen problémát más perspektívába helyezett. Itt lényegében az életünk, az Amritszarba való visszajutásunk és egyéb hasonló dolgok múltak azon, hogy sikerül-e dekódolnom, mit mond a recsegő-ropogó-kattogó kocsiban üvöltő szúfi zene általános aláfestésénél az angolul nem tudó, pandzsábi anyanyelvű, cseppet sem artikuláló, ellenben bajsza alatt motyogó srác arról, hogy a határnak melyik részére lehet menni anélkül, hogy lelőnének a katonák, mit kell csinálni a bejáratnál és ha túléltük, akkor hol találkozunk újra a kocsinál és mikor. Azt nem mondanám, hogy maradéktalanul vettem mindent (azt például nem sikerült megértenem, hogy az előző autóját pontosan miért adta el, sem azt, hogy a bátyját miért hagyta el a felesége négy éve), de azért a lényeg átjött. Szerencsére ez az egy óra pont elég volt arra, hogy megvitassuk a különböző felekezetek temetkezési szokásait és túlvilágról alkotott elképzeléseit, az autóvezetők különböző elhelyezkedési lehetőségeit, a magyar felsőoktatást, Tomival való kapcsolatomat és a szerzett házasság előnyeit és hátrányait. Utólag visszagondolva a beszélgetés tök jó volt meg nagyon érdekes, de a végeredmény akkor is az volt, hogy én már délután ötkor, mikor megérkeztünk olyan voltam, mint egy kifacsart citrom. Már ha szoktak ilyet mondani.

Pedig a lényeg még csak most jött. Természetesen a határnak a közelébe se lehet menni kocsival, ezért a néhány kilométeres kutyagolás a negyvenfokos hőségben a határig szerintem kellőképp segített átérezni, milyen lehetett a felosztás idején ugyanitt. Na jó, persze bennünket nem üldöztek felbőszült szikhek/hinduk/muszlimok és nem kellett az összes cuccunkat a hátunkon cipelni, de azért én eléggé hangulatba kerültem akkor is.

Előre szeretném elmondani erről az egész határ menti őrségváltás dologról, hogy a legbizarrabb élményünk volt egész eddigi utunk során, és ez a benyomás, már az első ellenőrző pontnál kialakult.

A külföldiek ugyanis külön úton kell, hogy megközelítsék az egész helyszínt, külön biztonsági ellenőrzésen kell átmenniük és a végén a külön VIP szektorba jutnak, ami a lehető legközelebb van a nagy kapuhoz, ami elválasztja a két országot. Az egész ceremónia egy hatalmas teátrális valami, nem is tudtuk eldönteni, hogy sportmeccsre vagy politikai gyűlésre hasonlít-e jobban, de bármi is volt, egészen megdöbbentő volt.

Minden hihetetlenül meg volt szervezve, rengeteg rendőr, határőr és katona biztosította a helyszínt, többször is átvizsgáltak bennünket, nem lehetett bevinni táskát se meg semmit, indiai mértékkel nagy volt a fegyelem. Jól ki is van építve a környék mind a két oldalon: van egy-egy hatalmas kapu, meg nagy lelátók. A hangszórókról sem szabad megfeledkezni, hisz a bömbölő nemzeti érzelmű dalok mind a két oldalon fontos részét képezik a szertartásnak. Na meg a bömbölés egyáltalán: rengetegen voltak mind a két oldalon és rekedtre üvöltözték magukat különböző nemzeti csatakiáltásokkal. Sajnos mi csak az indiai oldalt láttuk, de az is elképesztő volt. Fél órával a tényleges határzárás előtt érkeztünk, ami ugyebár a fő attrakció. De az indiaiak az évek során ebből már nagyon komoly showműsort csináltak, hogy az üresjáratokat is ki tudják tölteni.

Az első program az volt, hogy aki akart, az sorba állhatott egy hatalmas indiai zászlóért, amivel az éppen aktuálisan üvöltő nemzeti érzületű ballada ritmusára elfuthatott a határig, majd vissza. Ez a program körülbelül húsz percig tartott, tehát kb. negyed órával tovább, mint amennyi ideig érdekes volt. Mikor a határőrök már elkezdtek készülődni, akkor beszüntették a futkosást és kicsit változtattak a zenéken, átkapcsoltak a hazafias bollywoodi nótákra. Erre szerintem rendesen több száz ember összegyűlt a kordon mögé és olyan táncos mulatságot csaptak, hogy nem hittünk a szemünknek. Ezután némi üvöltözés volt, majd pedig következett a tényleges attrakció: először két határőr lány vonult díszlépésben, aztán újabb és újabb férfiak. Nagyon szeretném leírni a kakaskodás és páváskodás mértékét és mikéntjét, de nem hiszem, hogy le tudom. Részleteket tudok ismertetni: például a díszlépésnek azt a fajtáját, ami már lényegében egy állásból végrehajtott spárga, a vonulás végpontjában, a határon végrehajtott pózolást, ami konkrétan egy-egy izommutogatás és karfeszítés volt a pakisztániaknak, és a harcias trappolást, amivel az egészet végigkísérték... Persze ezek csak szavak, és semmit nem adnak vissza, ezért szeretném Tomit idézni, aki szerint a határnak mind a két oldalán annyi tesztoszteron volt jelen, amellyel az impotenciát világméretekben is gyógyítani lehetne. Persze csináltunk sok képet és még videókat is, amiket majd feltöltünk facebookra, de attól tartok, hogy nem most, mert ennyi kakaskodás már bennünket is kifárasztott, akkor is, ha nem mi csináltuk.

Puszi mindenkinek!

Bizony ám, eljött a nagy nap: megérkeztünk Amritszarba! Már nagyon vártuk és igazából az izgalom csak egyre fokozódott a Rádzsasztáni kalandozás alatt. Dzsájpur és Dzsódpur annyira bejött nekünk, hogy igencsak bizakodóak voltunk India északi szegletével kapcsolatban is. Szerencsére mindez idáig nem is kellett csalatkoznunk!

A vonatút pontosan úgy telt, amit eddig a harmadikvilágtól megszokhattunk: hatalmas bőrülések, sarki hideget árasztó légkondi és melegen szervírozott reggeli, teával. No és persze most is az ország középosztálya nyújtotta a szórakoztatást a Times of India mellett. Nagy durranásról nem tudok most beszámolni, hacsak nem azokról, amiket a hátsó és oldalsó szomszédaink eresztettek el – igazán közelről, mert a villanás és a hang között nem telt el 2 másodperc.

Már-már bele is kényelmesedtünk a hatalmas nyugalomba, a teljesen zökkenőmentes, hátizsákos barangolásba, amikor is a pandzsábi tuktukosok kimutatták foguk fehérjét. Gyanakodnunk kellett volna, olyan flottul suhantunk át a vasút előtt karmaikat meresztgető, mohó, háromkerekű gépkeselyűk szorításán – hogy aztán leinthessük egyikőjüket az útról. Azt mondta, hogy egy százasért (kb. 400Ft) visz el bennünket – én ezt fairnek tartottam, mivel nagyjából 5 kmről volt szó. El is kezdtünk robogni és mi még mindig elégedetten mosolyogtunk egymásra Pjrácsikával a tuktuk hátsó ülésén, boldogan konstatálva, hogy bizony, már lerí rólunk, hogy tapasztalt rókák vagyunk, nem érdemes kekeckedni velünk.

Mindez nagyjából addig tartott, mint amennyi öntelt hiúság mindenkinek jár az életben, ugyanis amint beértünk a belvárosba a sofőr félrehúzódott, majd hátrafordult: go nó inszájd. Én igazából fel se fogtam, hogy mi az isten történik, többek közt azért sem, mert a bömbölő forgalomtól nem is hallottam semmit és később sem volt esélyem felzárkózni az események forgatagába, mert Julcsika már hindiül üvöltött a fickóval. Nem lehettem valami hasznos segítség, mert a szituáció spontán kibontakozása és a menyasszonyom szoprán kirobbanása leginkább egy kaján mosolyt tudott belőlem kiváltani. No nehogy azt higgyétek, hogy a haramia oldalára álltam, csak kellett egy kicsi mire magamhoz ocsúdtam és a helyzetet átláttam.

Bevallom, nehéz volt megszólalnom, mert két igen erős érvvel találtam szembe magamat: egyrészt Pjárcsika kristálytiszta formál logikai érvelésével, mely kimondja, hogy ha a vevő azért fizet, hogy elvigyék a hotelig, akkor vigyék is el a hotelig. Ugyanakkor a sofőr empírián nyugvó megközelítését is elég fajsúlyosnak találtam, amely szerint, ha a mellettünk lévő táblán az a felszólítás áll, hogy NO VEHICLES, akkor még sem tehetünk mindenáron úgy, mintha csak egy metafizikai szubsztrátumról lenne szó – bár érdekes módon robogók és biciklik behajthattak. Végül kénytelenek voltunk gyalog és frusztráltan folytatni az utunkat...

Azonban orrunk hamar ismét a magasba emelkedett: ennyi szeretettel vegyített kíváncsisággal még soha nem találkoztunk! Mikor odabolyongtunk az Aranytemplomhoz – aminek a szomszédságában van a hotelünk – messziről kiszúrt bennünket egy idősebb, szik rendőr és már a távolból integetett... mit integetett! Parancsolt, hogy járuljunk a „szike” elé! Mi ezt szófogadóan meg is tettük, ami bölcs dolognak bizonyult, mert minden ott folytatódott, ahol még Delhiben abbahagytuk a szikekkel való első kapcsolatteremtésünkkor: a bácsi szinte lázasan magyarázta, hogy ez itt bizony az Aranytemplom !VIP! bejárata és szeretettel vár bennünket, valamint, ha holnap meg akarjuk nézni a parádés őrségváltást az indiai-pakisztáni határon, akkor ott szemben a Nikon felirat alól indul délután 3-kor az önkormányzat által szervezett járat és 100 rúpia lesz fejenként. Mi magunkhoz sem tudtunk térni, annyi információval bombázott meg 20 másodperc leforgása alatt, de szerencsére erre nem is volt szükség, mert elkísért a szálloda bejáratig.

Tehát a rendőri felvezetés után elfoglaltuk amritszari bázisunkat, mintegy 50 méterre az Aranytemplomtól.

Olyan 2 órányi akklimatizációt követően útra kerekedtünk. Először nem az Aranytemplomhoz indultunk, mert azt a napnyugtában szerettük volna megmustrálni, hanem egy szik múzeumba. Igazán könnyen megtaláltuk, semmi gondot nem jelentett sarkonként leszólítani egy kedves szik bácsit vagy nénit, akik már alig várták, hogy hozzájuk szóljunk. Mintegy negyedórával és kb. 8 mosolygós helyi tündérrel később meg is érkeztük a múzeumba, ami leginkább egy nagy zöld, füves és fás kert volt, tele helyi turistákkal. Mély nyomot nem hagyott, de az bebizonyosodott, hogy lehet valami az itteni levegőben, ami mindenkit felszabadulttá és mosolygóssá tesz, mert először tapasztaltuk azt, hogy nem csak a férfiak/fiúk akarnak velünk fotózkodni, hanem a lányok is teli szájjal vigyorognak ránk és szinte könyörögnek egy közös „sznepsotért”.

A múzeumos móka arra kiváló volt, hogy felfedezzük a belvárost, ami valami egészen más, mint amit eddig bárhol tapasztaltunk: van Meki, Subway, PizzaHut, Domino's Pizza, betonozott utak, elhanyagolható mennyiségű szemét, sok rendőr és megszámlálhatatlan mennyiségű cuki, szakállas, vigyori apró turbános lény, akiket az ember szinte reflexből a keblére ölelne, annyira süt róluk valami megfoghatatlan jóság.

De ne legyünk ennyire igazságtalanok, ma a hinduk is nagyon-nagyon kitettek magukért, ami a kényeztetésünket illeti! Mikor már majdnem odaértünk az Aranytemplomhoz, egyszer csak egy színpompás lufierdőbe botlottunk egy ajtó előtt, ami mögül bömbölt a tablán, dob, harmónium, valamint a Veresegyházi Asszonykórus negyedik reinkarnációjának csalogató harmóniája. Gyorsan neki is láttam kattogtatni a fényképezővel, mire az ajtó előtt álló egyik őr kedvesen, de határozottan elkezdett betessékelni minket. Először a lábbelinket vetette le, aztán a kezünket mosatta meg és mire megnyomhattam volna a rögzítő gombot a gépen, már legalább 100 asszony, bácsi és kisgyerek társaságában ültünk törökülésben egy teljesen légkondicionált, hatalmas márványcsarnokban, amiben olajos hajú, színes virágkoszorúkban pompázó férfiak zenéltek és énekeltették a közönséget. Mi csak ámultunk és bámultunk, soha nem volt még ilyenben részünk. Azt sem tudtuk, mi a fene történik. Pjárcsika megkérdezte az egyik mellette ülő középkorú nőt, hogy bocsánat, de mégis minek vagyunk a szemtanúi. Ő elég kelletlenül közölte, hogy ez bizony egy templom és most ünneplik az egyik nagymama szülinapját! Ugyan a nagyival személyesen nem találkozhattunk, de egész biztosan nem csaptak be bennünket: egy igazi, hamisíthatatlan, nagymamához tett látogatáshoz méltóan tömtek meg minket süteménnyel. Mielőtt kínossá vált volna jelenlétünk, gyorsan ki akartunk osonni, de ezzel természetesen csak rontottunk az addig is reménytelen helyzetünkön. Az ajtóban nem engedtek ki, a biztonsági őr megállított és a kezével mutatta, hogy mi innen addig egy tapodtat nem fogunk mozdulni, amíg édességet nem kaptunk. Egy középkorú férfi át is rúgta magát a földön gubbasztó tömegen, hogy előröl hozzon nekünk két darabot a süteményes dobozok közül – és mire elért hozzánk, mi már azon kezdtünk izgulni Julcsikával, hogy szegény nagyi meg ne orroljon ránk, hogy így elloptuk előle a showt...

Sütikkel ellátva folytattuk hát eredeti utunkat az Aranytemplomhoz. A látvány igazán káprázatos! Nem lehet szavakba önteni, hogy milyen monumentális és varázslatos ez az épületegyüttes. Minden fehér márványból épült, kivéve a templom szívében fekvő Aranytemplomot, ami szín arany. Hihetetlen játéka van a színeknek, de nem ez a pompa és szépség az, ami igazán felejthetetlenné teszi az élményt. Minden manírt és viccet félretéve a szikek azok, akik ilyen csodálatos, földöntúli hellyé varázsolják ezt a sok követ és fémet. Olyan légkör uralkodik, amitől az ember nem érzi magát kellemetlenül vagy feszengősen, pedig egy igen népes vallási közösség legszentebb zarándok helyén jár-kel és fényképezget. Pjárcsika tapintott rá a lényegre, amikor azt mondta, hogy egyszerűen mindenen átüt egy nagyon sajátos közösségközpontú és egyenlősítő szemlélet: és valóban, mindenkit roppant szívesen látnak, akár szegényt, akár gazdagot; akár a templomban, akár a közös, ingyenes étkezőjükben; akár az utcán, ha segítség kell, akár az áldás osztásakor.

Ami még lebilincselő és igazán sokat tesz az élményhez, az a fejlődéshez való viszonyuk: mindenhol ventilátor és légkondi, hatalmas plazma tévék, amiken két nyelven olvasható az ima, turista iroda a templomban, hangszórók és kivetítők. Hiába egy tradicionális, konzervatív, a szokásokat nagyra értékelő közösség – mivel mégiscsak egy hitközösségről van szó – rendkívül pragmatikusnak festenek és ez imponáló.

Szóval az Aranytemplom igazán nagy élmény volt és alig várjuk, hogy holnap visszatérjünk és megnézzük miként tündököl az éjszakában. Amritszar is abszolút a mi ízlésünknek való, sőt az eddigi legtisztább és legtakarosabb hely, ahol eddig jártunk, tele kulturált és bizalomgerjesztő emberekkel – igazán sok élménnyel kecsegtet a felfedezése!

Helyzetjelentés a Dzsajpur-Delhi tengelyről. Én tegnap már totál kidőltem, mire Tomi befejezte a blogot, ezért legközelebb hajnali négykor kommunikáltunk egymással, mikor is én relatíve nem annyira hullafáradtan felébredtem, ő pedig a széken ült felöltözve, üveges tekintettel a semmibe meredve. Kiderült, hogy nem tudott aludni szinte egyáltalán. Hogy miért? A pávák miatt. Tegnap, mikor este a medencében áztattuk magunkat, egyszer csak elrepült a fejünk fölött valami hatalmas izé. Mint kiderült, egy páva volt. Mint később kiderült, valószínűleg a haverokhoz ment, akik a szállodánk környékén laknak, valószínűleg a szobánk ablaka alatt. Nem tudom, ti hallottatok már pávát? Ha nem, elég nehéz elmagyarázni, milyen, valahol a bagzó macskák nyávogása és a tényleges csecsemősírás között helyezkedik el, egyszóval ténylegesen idegőrlő. Szegény Tomi.

Azért remélem, hogy ami utána következett, az kicsit kárpótolta: miután az előre megrendelt riksás bácsinkkal, akivel összebarátkoztunk az előtte lévő nap, kiértünk az állomásra, és ott várt bennünket... az emeletes vonatunk! Nagyon menő volt, szinte ugyanolyan, mint a németországi emeletes vonatok. Az út további részéről sajnos nem tudok nyilatkozni, mivel a mozgó járművek körülbelül fél éves korom óta ugyanolyan hatással vannak rám, indulástól számított öt percig tudok ébren maradni.

Delhibe megérkezni mindig ugyanolyan: kiábrándító. Nem is maga az érkezés, hanem az az előtti fél óra, amikor az ember már vastag szemétréteg és különböző outputot ürítő emberek tömegei mellett halad el a síneken. Az állomás egyébként nem volt vészes. Ugyanezt a riksásunkról azért nem mondanám el. Muszáj volt elvitetnünk magunkat a metróállomásig, mert hatalmas cuccokkal nem volt kedvünk 8 km-t gyalogolni. Minden riksás horrorisztikus árat mondott, és senki nem volt hajlandó alkudni, ezért mikor már a sokadik kört futottuk a sokadik emberrel, belementünk, főleg, hogy nem volt más választásunk. Bepasszírozódtunk a cuccainkkal együtt, és vártuk, hogy induljunk. És vártuk. A sofőrünk meg össze-vissza rohangászott. Megfordultunk, majd megint leállította a motort, kiszállt, és elkezdte szervezni, hogy még egy utast elvigyen velünk együtt. Mikor már másodszorra álltunk meg, némileg ingerülten érdeklődtünk, hogy mégis mit művel és miért. Harmadszorra öt percre hagyott ott bennünket a negyven fokban. Ekkorra már kicsit eldőlt bennünk a szent borjú, kirámoltuk a cuccunkat és elindultunk másik riksást keresni. Persze ekkor már futott utánunk és ígérgetett fűt-fát. Tomi ekkor már rendesen üvöltött vele, úgyhogy az egész parkoló élvezettel figyelhette a történetet. A riksás-szolidaritásnak hála más sem akart elvinni bennünket, így kénytelenek voltunk visszamászni. De amikor aztán megint megállt, és elkezdte szervezni, hogy egy indiait még fölszed mellénk, feleannyiért (!), akkor aztán már teljesen kiakadtam én is – bár hazudnék, ha nem én szedtem volna ki korábban a hátizsákomat először. És aztán megtörtént életem első hindi üvöltözése. Megjegyzem, nem volt hatástalan, mert végül az a kétszáz kilós szikh bácsi mégsem fészkelt be kettőnk közé a riksába. De bőven elég volt az epizód, hogy rossz szájízzel járjon a visszatérésünk Delhibe, amit amúgy sem vártunk nagyon.

Főleg, hogy következett az újabb lehúzás a metróállomáson: kiderült, hogy mi a reptéri metróvonalon tudunk bejutni a belvárosba, amire viszont a szokványos kártyánk nem érvényes, külön kellett drágább jegyet vennünk. Amúgy igazából szerintem még így is a töredékét fizettük a reális árnak, mert ez nem egy akármilyen metró, hanem igazából egy nagyon menő elővárosi vonat, ami kifejezetten erre a célra van kialakítva: sok ülés van, kevés indiai és külön csomagtartó polcok a nagy bőröndöknek. Az újdelhi állomásnál, ahol leszálltunk, pedig majdnem eldobtuk az agyunkat. Képzeljétek, olyan kijelzők vannak kitéve, amin az érkező és induló repülőjáratok információ láthatóak, úgy, mint kapuinformációk, becsekkolási infók stb. Ezen kívül vannak kitéve számítógépek, ahol az ember becsekkolhat, mielőtt a repülőtérre menne. Eszméletlenül menő az egész. És kong az ürességtől. Én nem tudom, hogy miért, de még a boltok sincsenek nyitva, amiken pedig látszik, hogy szokták őket használni. Teljes rejtély.

Na mindegy. Érkezés után elbaktattunk a szállásunkra, ami igazán nagyon menő. A szobánkon ugyan továbbra sincs ablak, de legalább ami bent van, az kellemes. Végre nem az Indian Railwaysről csórt szalvéták vannak, és a recepciósok sem redvásak... Igazi felüdülés ez az előző delhi szállásunkhoz képest. Úgyhogy minden jó, és izgatottan várjuk a holnapi kalandot, amikor is irány a Pandzsáb fővárosa, Amritszar!

Puszi mindenkinek, Tomi is ezt üzeni.

A tegnapi beszámolónk sajnos elmaradt, de talán ki semmi jóból nem hagytunk benneteket – mert leginkább az indiai vasút gyönyöreinek áldoztunk. Dzsódpúrból kerekedtünk útnak, hogy visszatérjünk törzshelyünkre, Dzsájpúrba. Az út igazán izgalmas volt, két remek dolog is történt: egy kocsiban utazhattunk a „Bazi nagy görög lagzi” indai remake-jének castingjára összecókmókolt „Bingó!” családdal és elhagytam Julcsika útlevelét.

Sziasztok Tomi vagyok, velem majd otthon is találkozhattok, mert nekem meg van minden papírom, ami a hazajutáshoz szükséges! Hál' isten!

Tehát a bazi nagy indiai családunk... Olyan rutinos utazónak számítunk most már a szubkontinensen, hogy sikerült az állomáson elhelyezett fémdetektorokon percek alatt átvergődni, így már 40 perccel vonatunk indulása előtt birtokba vehettük a Dzájpúr Expressz légkondis kocsijait. Az elején egy picit zsörtölődtünk egymásközt, hogy még aludhattunk volna fél órát, mert rajtunk kívül senki nincs itt és még legalább félóra van a startig. Hamar bebizonyosodott, hogy irtózatos tévedésben leledzünk és a legjobb dolog ami valaha megeshetett velünk az, hogy még napkelte előtt bebetonoztuk magunkat az ülőhelyeinkre! Igazán ellazulni sem tudtunk a teljesen üres vagon óriási bőrszékeiben, amikor is egyetlen másodperc töredéke alatt megtelt az egész kocsi – egyetlen egy családdal!

Hirtelen nem is értettük mi történik, miért tódul ilyen iszonyatos hangzavarral a tömeg, miért üvöltözik mindenki-mindenkivel: hát azért, mert ők egy família és a Kárpát-medencében csak „latin mentalitásnak” hívott, gesztikulációval és artikulációval, valamint a fül-orr-gége mágikus háromszögében található összes mozdítható testnedvével kombinált, párzó hím oroszlán üvöltésére emlékeztető ízes hörgésekben beszélték meg, hogy ki hol ül. Sőt, a csapatunk indológus szakértője a nyákos hörgésekből még azt is ki tudta venni, hogy arról folyik a kommunikáció, miként ültessenek bennünket arrébb, hogy egy kupacban legyenek. Meglehetősen rémesek voltak, de a tekintetünk még rémesebb lehetett, mert nem merték megkérdezni – pedig sokkal többen voltak és sokkal jobban fel voltak fegyverkezve nyákkal!

A vonat út felén egyszer csak elkezdtek pénzt gyűjteni egymástól, mindenkitől 10 rúpiát (ez a legkisebb papírpénz címlet). Néztem és sehova nem tudtam tenni a jelenséget. Persze, nem mintha bármi közöm lett volna hozzá, csak már annyiszor került a fejem az egyik anyuka két méretes farpofája közé, mikor a mellettem lévő széken alvó kisgyereke takaróját igazgatta, hogy már szinte az is bántó lett volna, ha magázódunk, nemhogy ha kihagynak a buliból. Hát nem is hagytak! Ugyanis elkezdtek a vonaton – figyelem, ilyet tényleg nem mindennap lát az ember – BINGÓZNI! De nem ám félvárról, hanem profi, nagyjátékos módon: kiállt az egyikőjük a kocsi végébe és hangosan üvöltötte a számokat, amiket kihúzott! Tú-tú, tventííí tú! Fájv-sziksz, fiftíí szíksz! A családtagok meg bőszen ikszeltek a szelvényeken.

Én nem bírtam betelni a jelenséggel, valahogy egyszerre lett volna kedvem ütni, robbanni és nevetni. Inkább nevettem, Pjárcsika a zenére alvás mellett döntött – nem biztos, hogy nem neki volt igaza.

E mellett eltörpül az izgalom és full stressz, amit azaz 5 perc nyújtott, mikor azt hittük, hogy elhagytam Julcsika útlevelét. Sehol nem találtam, semmilyen zsebben ahol tartani szoktam. Pjárcsika nem kicsit volt feszült – érthető okokból, mert hát ki akarna a Bingó család országában rekedni – én meg nem kicsit próbáltam meg minden maradék lelki és testi erőmmel úgy tenni, mintha halálosan komolyan gondolnám, hogy nem lesz semmi baj és biztos meglesz, nem kell izgulnia. Julcsika inkább nem szólt hozzám, zenét hallgatott. Mikor a második puszimra sem jött semmilyen megnyugtató reakció és már abban a fakkban sem találtam az útlevelet, amiben még legalább reménykedni lehetett – na akkor már igazán komolyan kezdtem izgulni. Le is kaptam az egész táskát a csomagtárolóról és ott helyben kipakoltam. Jól tettem, mert az útból hátralévő maradék 3 órában már csak azon kellett izgulni, hogy ki lesz az első, aki mérgében leszúrja a második unokaöccsét, mert az gyorsabban kiáltotta, hogy „bingó”. Mindenesetre nekem már volt egy „bingóm”!

A tegnapi Dzájpúri nap is ugyan úgy telt, mint a mai: piacozással és annak minden jótékony hozadékával. Szerintem abszolút nem túlzás azt állítani, hogy itt teljesen otthonosan mozgunk és szinte helyinek érezzük magunkat. Ezt misem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy tegnap volt az első olyan indiai esténk, amit kint mertünk tölteni a hotelszoba kellemes hidege helyett!

Hatalmas fesztivál volt múltéjszaka, ugyanis Krisna szülinapját ünnepelték. A belváros minden pontján bömbölt a zene, de nem összevissza: mindenhol ugyan az, mert az utcák fel voltak szerelve hangszórókkal, amiből központilag ment a zenebona. Igazán hangulatos volt, a szentélyek és templomok fel voltak díszítve vagy ki voltak világítva. Az embertömegről nem nyilatkoznék, mert sajnos (egyenlőre) nincs összehasonlítási alapunk az indiai éjszaka többi estéjével, de az tény, hogy sokszorosa volt annak, mint amit napközben megszoktunk.

Este 10 után értünk haza és mielőtt még álomra hajtottuk volna a fejünket, a plazmatévénken megnéztük a Batman legújabb részét, angolul, a HBO-n. True story.

Ha hiszitek, ha nem, ma korán kezdtünk, mert komoly motivációnk volt: reggeli! Bezony, olyan szállást sikerült foglalnunk, amiben volt reggeli is. Julcsika már nagyon régóta vágyott a kávés, nyugodt, ülős reggelire és hát nekem sem volt ellenemre a dolog – főleg mivel én ettem meg az övét is, olyan zsíros, cukros és olajos ételeket sikerült szervírozniuk...

Mondanám, hogy utána „usgyi”, a városba rohantunk, de nem lenne igaz és hát ki akarná még ilyen messziről is szépíteni a dolgokat: inkább beismerjük, hogy úgy elszoktunk a korai táplálkozástól, hogy inkább visszadőltünk 2-3 órára.

Szóval a mát olyan 12.15 fele kezdhettük és nagyjából 5kor fejeztük be. A kettő között a már-már rutinszerű bevásárlás zajlott, azonban mindenkit meg kell, hogy nyugtassak, ma komoly eredményeket értünk el: szinte mindenkinek sikerült ajándékot beszerezni! Úgyhogy igazán nem vethetitek a szemünkre a reggeli csendes pihenőnket!

5óta itthon vagyunk és semmi különös nem történt, medencéztünk egyet. Ja! Igen, most az is van. Fürödtünk egyet a hotel medencéjében és közben nézegettük a felettünk repkedő !pávákat!, majd a hotel tetőteaszán bevacsiztunk.

Kellemes Krisnát mindenkinek!

Mú

Mú – mondá a Magasságos, és szolgái boldogok valának. Nagy nap ez a mai – ma hallottuk először megnyilatkozni az ablakunk alatt szentkedő teheneink egyikét. Ez mind a kettőnket eléggé meghatotta, ezért gondoltuk, megemlékezünk róla a blogban. Ámen.

Amúgy a mai nap nagyon érdekes volt, annak ellenére, hogy tegnap már megnéztük a dzsódhpuri látnivalókat (nevezetesen az erődöt és az óratornyot). Gondoltuk, hogy ma bazározgatunk (az én hobbim), alkudozgatunk (Tomi hobbija), nézelődünk (indiaiak hobbija). Ehhez képest a legyeket leszámítva az egész város tök kihalt volt, az összes árus zárva és összecsomagolva. Eleinte nem értettük, mert azt egyikünk se gondolta, hogy Indiában a hétvége mint olyan létezne, de aztán egy kedélyes sztrájktörő ékszerárus felvilágosított bennünket, hogy sztrájk van bizony. Azt nem tudtuk meg, hogy miért, de legalább a Tomit bejelölte facebookon.

A következő helyen, ahová bevallom, már nem is emlékszem, hogy kerültük, annyira random, szóval egy szőnyegbolt kellős közepén ücsörögve beszélgettünk a tulajjal, és ő avatott be végül bennünket az indiai valóságba. Itt bizony a hindu-muszlim vallási ellentétek ékes példáját figyelhettük testközelből, ugyanis (ha jól értettük a pösze árust), a muszlimok feltöltöttek egy képet valahová, ahol Ganésának egy képén taposnak, mire válaszként a hinduk egy muszlim színész most készülő filmjének provokatív poszterét (a fickó pucéran pózol a sivatagban, és habtestét csupán egy nagy rádió takarja a megfelelő helyen) photoshoppolták úgy, hogy az ágyékkötő szerepét a Korán töltötte be. Na már most ez mindkét félnek kellemetlen, de ahogy barátunk, a szőnyegárus is megmondta, elmúltak már azok az idők, amikor még be lehetett verni a másik kirakatait meg jól megverni őket, ma már csak sztrájkolni szabad az embereknek tiltakozásképp. Ezért hát ma a hinduk, holnap meg majd a muszlimok. Hogy ez tényleg így van-e, azt nem tudjuk, de történetnek érdekes mindenképp. Ja, és ne aggódjatok, nem vettünk nála semmit. Az ékszerárusról már nem állítanám ugyanezt. ;)

Ezen kívül egy említésre érdemes dolog történt velünk az utóbbi időben, de az sajnos nem annyira vidám. Tegnap láttam egy fiút meghalni. Egészen elképesztő volt. Töltöttem föl képeket a netre ugye arról a víztározó pocsolyáról, ami itt van az erkélyünkkel szemben. Tegnap arra jöttünk haza, hogy rengeteg ember gyülekezik körülötte. Nem annyira tudtuk mire vélni a dolgot, ezért mikor felértünk a szobába, én kimentem az erkélyre és néztem, hogy mi történik. Csak annyit láttam, hogy rengetegen figyelnek, egy fiú pedig újra és újra beugrik a medencébe. A többiek meg nézik. Aztán teljes megdöbbenésemre egyszer csak előhúzott egy másik fiút a vízből. A tömeg a másodperc törtrésze alatt koncentrálódott, akkor nem is nagyon láttam semmit, de aztán némi csoportos gondolkodás után leintettek egy riksást, odavonszolták a fiút és elküldték vele valahová. Később hallottam a recepciósoktól, hogy nem élte túl a dolgot, de őszintén ezt már magam is sejtettem, mert legalább tíz perc ment el ezzel a víz alatti kereséssel csak akkor is, mikor én néztem.

Valami egészen megdöbbentő volt ez az egész. Egyrészt azért is, mert szerintem ebből látszik, hogy itt az emberek mennyire magukra számíthatnak csak – én otthon biztos a mentőket hívtam volna, vagy a tűzoltókat, vagy valamilyen hivatalos szervet, ezek a szerencsétlenek meg egy riksával próbálták kórházba juttatni a fiút. A másik érdekes momentum az volt, ahogy mindenki nézett és senki nem csinált semmit azt az egyetlen fiút leszámítva. Persze lehet, hogy senki nem tudott úszni, de én akkor is inkább nettó katasztrófaturizmusnak éreztem. A harmadik meg... annyira hihetetlen, hogy az emberi élet mennyire nyomtalanul el tud tűnni. Miután elvitték a fiút, feloszlott a tömeg, én még maradtam kint a teraszon, és öt perc múlva már másik tömeg volt a parton és az utcában, csupa olyan ember, akiknek fogalmuk sem volt, hogy mi történt ott az előbb... és ha tudták is volna, az is lehet, hogy hidegen hagyta volna őket, akárcsak a szállodás fiúkat, akik valószínűleg majdnemhogy élvezték is, hogy most végre történt valami, lehet valamiről beszélni... Nagyon szomorú volt az egész, igazából most is összeszorul a szívem, ha rágondolok. Attól meg még jobban, ha arra gondolok, hogy lehet, hogy a „nézőközönségből” egyedül vagyok ezzel így. Na mindegy, többet nem lehet tenni.

Azért, hogy ne a teljes depresszió hangján zárjam ezt a bejegyzést, szeretnék reflektálni néhány kommentünkre: köszönjük szépen mindenki szíves érdeklődését, ezek szerint esetleg egy felnőtt esti mese gyűjtemény kiadásában érdemes lenne gondolkoznunk, bár azt csak remélni tudjuk, hogy nem az unalomtól édes az álom. Évának is köszönjük a lelkes és aggódó szurkolást, de még mindig minden oké. :)

Dénes, köszönjük a tippet, feltétlenül fel fogjuk keresni a helyet, ha ismét Delhibe sodor az Indian Railways.

Szabi, amúgy képzeld, pont aznap este ittunk sört, mikor kommenteltél! A Cobrához még nem volt szerencsénk, csak a Kingfisherhez... Hát nem tudom. Tominak ízlett, de szerintem kicsit olyan az íze, mintha a söralátétet is belefőzték volna. Ha további élményeink vannak, mindenképp beszámolunk. :)

Puszi mindenkinek!

Egy kellemes terepfutással indítottuk a napunkat: 2km, hegynek felfele, körülbelül 20 fokos emelkedőn. Tempónkat nem mi választottuk, csak elfogadtuk: maroknyi gyermekáradat futtatott meg bennünket a „please some rupees” rövidtávú edzőprogram keretében, egészen a kapunktól, fel az erődig. Ennek persze haszna is volt, mert az amúgy félórás utat cirka 5-8 perc alatt letudtuk – ezzel behozva azt a lemaradást, amit a meleg víz elővarázsolása okozott a vízkőtől már-már 28 karátos gyémánttá transzformálódott zuhanyból.

Dzsódhpur egyetlen igazi látványosságát vettük ma szemügyre, a Mehrangarh erődöt. Természetesen itt is taroltunk, a több száz éves monstrumot lazán magunk mögé utasítottuk, hamar be kellett érnie a második hellyel: az igazi látnivaló fehér és akkor is izzad, mikor más már didereg. De hát mit is mondhatnék... Ilyen ez a popszakma. Egyszer belekerülsz bizniszbe és utána nincs kiszállás!

Az erődben nagyon sok fizetett zenész és őr van, akik azért kapnak pénzt, hogy furcsa, kackiás bajszuk legyen és mindig tradicionális fehér kaftánt viseljenek, piros turbánnal. Egynek jó, de hát kudarcra ítélt vállalkozás, mert ma mi is ott jártunk. Annyira feltűnő jelenségnek számítottunk, hogy mi is elkezdtük fejtegetni, hogy vajon mi a manó lehet ennek az oka? Aztán rájöttem, amikor szembe sétált velünk egy európai anyuka a lányával, akinek bevágott a farmersort és még keszkenőnek is apró toppot viselt: az indiaiak tudják honnan jövünk és tisztelik mértékletességünket! Na jó, valószínűleg nem, de azért vannak nagyon „bátor” turisták...

Az erőd igazán monumentális, hatalmas sziklaóriás, ahonnan tökéletes panoráma nyílik a belváros kék házacskáira. Rengeteg látnivalót tartogatott, de mind közül a trónterem vitte a prímet. Julcsika mondta, hogy fotózzam le a tetejét, mert nagyon érdekesek azok a színes gömbök, amik díszítik – olyan, mintha karácsonyi dekor lenne. Nem olyan, hanem az: pár másodperccel később a hindi audioguide (mert az igazán profik azzal nyomulnak Észak-Indiában!) éppen arról beszélt, hogy azok bizony karácsonyfadíszek, Angliából, amik megtetszettek a maharadzsának! Nem mondom, igazán remek ízlésre vall, mert a kék műanyag gömbök valóban páratlan színharmóniát és dinamikát sugároztak magukból a sárgán csillogó, tömör arany falak ölelésében. De hát nincs min meglepődni, mi is emellett a kombináció mellett döntöttünk 2004 karácsonyán.

Az erőd után a város következett, ahol kisebb-nagyobb shopingolást terveztünk. Pjárcsika fel volt dobva, hogy Dzsájpur után Dzsódhpur biztos még olcsóbb lesz, én meg még mindig saját magam hatása alatt voltam, hogy mekkorát alkudtam Dzsájpurban. Summa-summarum, biztosak voltunk benne, hogy itt ma félre semmi nem mehet és végre jól megtömjük zsákjainkat szuvenírekkel és ajándékokkal. Eredmény: egyetlen darab orrpiercing.

Nem tudjuk mi van ezzel a várossal, de senki nem alkudozik! Horror árakat mondanak és abból egy fabatkát sem engednek. Még az sem működik, ha nagy magabiztossággal úgy teszünk, mintha távozni szándékoznánk a teljesen elfogadhatatlan ajánlat hallatán – mert ezt általában egy kedves „bye-jal” jutalmazzák és mi meg magunkhoz sem tudunk térni a révülettől, hogy hagytak kijönni az ajtón... Szóval más itt a kása. A kegyelemdöfést egy ékszerész adta meg.

Már orrunkat lógatva sétáltunk haza, üres kezekkel, mikor Julcsika egyszer csak kiszúrt egy ékszerészt. Megálltunk nézelődni a kirakatában, mire ő behívott bennünket. A koszos földútról hirtelen egy gyönyörű, légkondis, foteles üzletben találtuk magunkat. Összenéztünk és elmosolyodtunk: na, itt aztán tuti nem veszünk semmit. Mindenesetre megnéztük a portékáját, ha már egyszer ott jártunk. Szerencsére csak egy orrpiercing tetszett meg Pjárcsikának, mert mikor megkérdeztük az árát, akkor nem leolvasta egy kis cetlicskéről, hanem RÁTETTE EGY DIGITÁLIS MÉRLEGRE!!! Nem akartunk a szemünknek hinni, kínunkban már csak kuncogni tudtunk és valahol egészen mélyen sajnálni a bácsit: fogalma sincs arról, hogy mi bizony nem az ő kuncsaftjai vagyunk... Azonban mind a kettőnk teljes megdöbbenésére egy teljesen akceptálható árat mondott: 450Rs. Julcsikának nagyon tetszett és azt súgta, ez otthon is ennyibe kerülne. Én azonban nem hagyhattam annyiban, mondtam hogy 300Rs. A bácsi mosolyogva közölte, hogy ez biz 450. Kis csend. Julcsika egyre kevésbé bír magával, már azt mondja, hogy ez valami hihetetlenül gyönyörű darab. Egyre nagyobb a nyomás, de nem adom fel: 400. Sokat emeltem, de akkor sem vehetem meg fix áron, kell a sikerélmény mára. Bácsi még jobban elmosolyodik és mondja, hogy ez gyermekem ma 450-be kerül. Én ekkor már rázom a fejem, mutatom, hogy annyiért nem lesz jó. Pjárcsika ilyenkor már a világ legszebb orrpiercingét látja a kezeiben és elképzeli, ahogy a holdfény megcsillan rajta, miközben Bonnban a romantikus esti vacsoráról jövünk haza. Nem volt mit tenni, el kellett fogadni az árat. Mondtam, hogy jól van, legyen 450 és átadtam a pénzt. Nem telik el 3 másodperc, mikor a bácsi csomagolás közben megkérdi: a Hem Guest Housban szállunk meg? Mondjuk, hogy igen. Jó, akkor odaadja 440ért!

Ne is beszéljünk a fenti eseménysorozatról többet, inkább ugorjunk a vacsorára. Egy kellemes, romantikus, csillogó orrpiercinges estét terveztünk a hotel teraszán... Szeretném felsorolni a szereplőket, megjelenésük sorrendjében: Vipin, Rishi, webdesigner fiú, pincér 1, pincér 2. Nem voltam teljesen korrekt, mert csak azokat soroltam fel, akikkel 30 percnél többet beszélgettünk (egyesével) amíg megjött a vacsoránk. De legalább már nagyon sok mindent tudunk: Rishi és Vipin testvérek, van egy másik hoteljük is. Rishinek van egy 4 éves lánya és a felesége szanszkritot tanult az egyetemen – át is hívott holnap magukhoz mikor megtudta, hogy Julcsika indológus, vicces lenne ha összejönne. Higgyétek el, a többiekről is tudnánk hosszan mesélni, csak most nem lehet, mert épp a szakáccsal cserélünk Viber elérhetőséget!

Sziasztok!

Mindig is azt gondoltam, hogy nagyon menő lehet, ha az ember müezzint hall este az ablakából, valamint mindig is azt gondoltam, hogy az indiai utcák zaja eléggé zavaró lehet. Ezt a gondolatot revideálnám. Most Dzsódhpurban, a "kék városban" vagyunk (szintén Rádzsaszthán államban, csak még messzebb Delhitől), ahol a szállásunk három mecset között helyezkedik el, és naponta 3x5 (háromszor ötször) hallani az imára hívó artikulátlan kurjongatást, ami kicsit idegőrlő azért. Emellett hiányzik az állandó forgalom zaja is, és minden, ami azzal jár (nyüzsgés, változatosság, civilizáció stb.). Persze súlyos szavak ezek úgy, hogy még itt sem aludtunk, de az ránézésre is látszik, hogy Dzsódhpur sokkal kisvárosiasabb, mint Dzsajpur, pedig azért itt is laknak egy jó másfél millióan. De minden sokkal kisebb, emberléptékűbb és... hát azért lepukkantabb is.

Élen a szállásunkkal (Tomi épp most érdeklődik a fürdőszobából, hogy hogyan kell a dézsás indiai fürdési módszert alkalmazni, mert a zuhanyrózsa, mint kiderült csak dísznek van. Ha engem kérdeztek, megelégedhettek volna ezzel a csodás aranypávás tapétával is, meg a faragott faággyal is – amiben egyébként szerintem még a matrac is fából van). Természetesen a net is huncutkodik, meg az áram. De a net az sokkal sunyibb, mert nem csak olyankor nincs, amikor áram sem, hanem úgy egyébként is szeret nem lenni. Viszont a szállás előnyei között említeném a balkont, amiről remek kilátás nyílik az utcánkban kérődző tehenekre. A tetőterasz is nagyon hangulatos, leszámítva, hogy ma vacsora közben majdnem infarktust kaptam, amikor egy hatalmas varjút vagy mit kergetve egy majom átrohant a fejünk fölött a pergolán. Apróságok.

Dzsódhpurról egyelőre körülbelül ennyit tudunk, nagy városnézést holnap fogunk rendezni. A mai nap az inkább a rekreáció jegyében telt, mert már megint nagyon korai vonattal jöttünk, de ennek ellenére egyszerűen képtelenek voltunk aludni rajta bármit is.

Sági Peti írt egy néhány oldalas „Utazási tanácsok” című útmutatót azoknak, akik Indiába készülnek, és az indulás előtti/érkezés utáni napok pánikjában annyiszor olvastam, hogy vannak dolgok, amiket kívülről megjegyeztem. Van például egy ilyen rész: az indiaiak számára az orrfújás illetlenségnek számít, a szipogás viszont nem. Peti, ezúton is szeretném elmondani, hogy ez egy gyönyörű eufemizmus volt, ami a legkevésbé sem fedi a valóságot, mert az indiaiak nem szipognak, hanem felszívják a taknyot egészen az agyukig, kellemesen cuppognak és jóízűeket nyelnek utána. Már persze ha nem a földre prezentálják az egész kis csomagot, de persze a vonaton azért nem ez volt a helyzet. Volt viszont egy bácsi, aki rendszeres időközönként akkorákat turházott, hogy ténylegesen erre riadtam föl többször is. De ő semmi nem volt az allergiás bácsihoz képest, aki mögöttünk ült. Otthon is vannak, akik nagyokat tüsszentenek, igen. De ilyet felbőszült, csatába rohanó mamutcsorda harci üvöltéséhez hasonlítható tüsszentéseket még soha, sehol, semmilyen körülmények között nem volt szerencsém hallani. Csak ma, de akkor öt és fél órán keresztül. Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy valakinek a tüsszögésétől nem fogok tudni aludni, ma mégis megtörtént.

Tényleg szükségünk is volt egy kis pihire ma, mert a tegnapi, utolsó dzsajpuri napunkat még eléggé megküldtük. Reggel már megint a kórházban kezdtünk, mert vissza kellett menni a leleteimért (semmi bajom a leletek szerint, meg most már a valóságban sem, de senki se aggódjon, főleg Éva ne, be fogom szedni az antibiotikumot végig ;) ). Másodszorra is úgy kivételeztek velünk, hogy már nekünk volt kellemetlen, de legalább viszonylag hamar végeztünk. Utána pedig megnéztük az Améri erődöt, ami a várostól körülbelül 10 km-re van, egy hegy tetején. Igazán lazák voltunk, mert mi is a helyi közlekedést választottuk, vagyis fejenként 10 rúpiáért (40 Ft) lehettünk egy Guiness-világrekord kísérlet résztvevői, amelyben azt próbáltuk kitapasztalni, hogy a megengedett sebességhatárt (ha egyáltalán van ilyen) jóval meghaladó, ajtó nélküli veterán buszokra mi az a maximális embertömeg, ami még felfér. Szerintem elég jól teljesítettünk.

Az erőd maga igazán gyönyörű, meg a környezete is: szép hegyek, erdők és meglepő tisztaság. Dzsajpurért igazából teljesen odavagyunk mind a ketten, és ebben ennek az indiai mércével nagy tisztaságnak és rendezettségnek is nagy szerepe van. Nagyon örültünk, hogy Amér sem volt csalódás, sőt, igazából abszolút pozitív meglepetés volt. Még csak önjelölt idegenvezetőből sem volt olyan sok, és fejenként 1-1 indiaiakkal közös fotóval megúsztuk a dolgot. Tiszta főnyeremény. Bebarangoltuk az erőd nagy részét és nagyon tetszett mind a kettőnknek. Múzeum vagy ilyesmi nincsen, hanem csak az üres épület, de így is szinte mindenhová be lehet menni és az egész olyan mint egy nagy játszótér. Vagy inkább kalandpark, mert minden tele van majmokkal. Egyébként azt hiszem Indiában már nekem is megvolt a nagy spirituális megvilágosodásom, tisztába jöttem a valódi énemmel: rájöttem, hogy rettegek a majmoktól. Tomi most biztos kiröhögne, mert szerinte nagyon cukik, de én azóta félek, mióta hallottam, hogy mennyire agresszívek, kirabolják az embert, megharapják meg minden, és míg egy két lábon járó agresszorral szemben úgy érzem, hogy lenne esélyem esetleg, de hát egy fára csak nem mászhatok a fényképezőgépem után! Szó mi szó, a majmok parák, Tominak tetszenek, de én nagyon örülök, hogy otthon nem honosak.

Délután még megnéztük a dzsajpuri mahárádzsa városi rezidenciáját is, de szerintem az mind a kettőnknek elég nagy csalódás volt. Elképesztően drága a belépő, és cserébe az ember körülbelül semmit nem lát, illetve rusnya portékat a letűnt korok csúnyábbnál csúnyább dzsajpuri mahárádzsáiról. Nem tudom, ezt a neten is megtehettük volna (kivéve persze Dzsódhpurban, mert itt még net sincs). Aztán megejtettünk még egy szívélyes alkudozást is a bazárban (Tomi egyre jobban belejön, tegnap már ott tartott, hogy felháborodottan az árus orra alá dugdosta a saját áruját, hogy az nézze meg, hogy micsoda pocsék minőséget akar ránk tukmálni mennyire abszurd áron. Én próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat a háttérben, de végül Tominak lett igaza és kaptam még egy szép fölsőt 800 forintért, bár a gombok tényleg leestek róla azóta).

Este még utoljára kihasználtuk India legviccesebb étlapját és rendeltünk vacsorát (amikor már nem csak az ebéd és vacsora ideje között fogyasztható snake-ekből lehetett választani). Én egy „Banana pain cake”-et rendeltem, és képzeljétek mit kaptam: egy darab palacsintát, és benne egy karikákra szeletelt banánt. Azt hiszem be kell fejeznem az európai konyha irányába az elhajlásokat, és indiait enni, ha szeretném 40 kg felett befejezni ezt a kalandot.

Mindenkinek szép estét, puszkó!

„Hey Sir!... Sorry Sir!... Where are you come from?... Russia? America?... Do you need guide?... I speak many language!” mindenki a gájdunk akar lenni. Mindenki utat akar nekünk mutatni, a kezünk fogni és átvezetni India útvesztőin. De nem! Nem! Nem! Mi nem kértünk belőlük és ezt utóbb sem bántuk meg, hisz végül a lehető legjobb turistavezetőt fogtuk ki. Azt, aki mindig másodpercre pontosan érkezik. Aki mindig tudja, mikor van rá szükséged. Akinek a humorérzéke minden nyelven akkorát csap, hogy neki fagyi még nem nyalt vissza. A mai napon kezünket fogta és el nem eresztette: Mr. Murphy.

No de előbb a Fortis Escorts Hospitalról kell beszámolót nyújtanom. Tomi vagyok, de nem azért, mert Julcsika ott maradt.

Egy igazán kellemes fél napot sikerült eltöltenünk a kórház falain belül, ezzel alapos betekintést nyerve az indiai egészségügy útvesztőibe.

Kórházi kalandunk először Dr. Ravi Guptánál indult, akihez érkezésünkkor kb. 8-10-en álltak sorba, de valószínűleg csak olyanok, akik nem a Grupamánál kötöttek biztosítást, mert mindet megelőztük. Azonnal leültettek bennünket a doktor úr irodájában, de ő csak pár perccel később érkezett, egy hatalmas, angol nyelvű, orvosi kézikönyvet szorongatva: a Kidney Transplant című örök klasszikust. Szerencsére a könyv a későbbiekben közel sem játszott olyan meghatározó szerepet, mint amennyire méltóságteljesen lehelyezte elénk. Dr. Gupta nagyjából 35-40 éves lehet, megjelenésében abszolút europér, de ez nem is lehet véletlen, mert az első mondata az volt, hogy ő bizony Londonban is tanult egy keveset. Londonban leginkább az Oxford és Regent streetet ismerhette ki alaposabban, mert a hibátlan külcsínyhez meglehetősen keleties belbecs társult: végig hozzám beszélt. Ez biza komikus helyzetet teremtett, mert úgy voltam a kommunikáció megkérdőjelezhetetlen centruma, hogy egy büdös szót nem szóltam. „Does it hurt, when you want to pass urine?” kérdezte és én mézédes, angyali hangon válaszoltam úgy, hogy mosolyom töretlen, arcizmaim meg mozdulatlanok maradtak. 10 perc után sem tűnt fel neki, hogy mindig tőlem kicsit balról érkezik a válasz, de szerencsére ekkor már küldött is minket vizeletet adni, így még az előtt véget ért a jelenet, hogy komikusból kínosba csapott volna át – amin sokat segített, hogy végül nem nekem kellett vizeletet adnom Julcsika helyett.

A mintavételnél már sajnos nem voltunk olyan szerencsések, hatalmas sorral találtuk szembe magunkat. Nagyjából 2-2,5 órát töltöttünk el a váróban, mire sorra kerültünk. Itt is látványosságnak számítottunk, vagyis leginkább Julcsi, akivel a nővérek állandóan beszélgetni akartak és le nem vették róla a szemüket – igaz, fényképezni nem akartak. A váró mellesleg meglehetősen kulturált volt, műbőr fotelekkel és plazmatévével, amiből üvöltött az éppen aktuális bollywoodi gyöngyszem. Itt nagyjából 10-től 12.15-ig sikerült várakoznunk, ami pontosan elég volt arra, hogy az urológia teljes női személyzete életre szóló barátságot kössön Madame Húliával. Két és fél óra után, de még a telefonszámok kicserélése előtt sorra kerültünk... még csak az ultrahangra.

A vizsgálóban, ahol az ultrahangot végezték, minden tele volt koszos törlőkendőkkel és csurig megtelt kukákkal. Julcsit egy olyan ágyra fektették fel, ami szinte úszott a síkosítóban vagy ki tudja még miben. Az orvosnő amúgy szintén indiai volt, ezt onnan lehetett tudni, hogy semmivel sem mutatott kevesebb érdeklődést irántunk, mint bármelyik kofa vagy utcai járókelő. Még szerencse, hogy a nyelvszakos Julcsikát vizsgálta és őt kérdezte, mert így megbízható forrásból kaphatott választ arra a kérdésére, hogy a magyar az más nyelv-e, mint a francia.

Az ultrahang után jött a pisi. Mármint kis tégelybe, a WC-n. Ide már nem mentem be, de biztos forrásokból tudom, hogy a világ legundorítóbb mosdóját kell elképzelni, ahol se papír, se szappan, cserébe viszont ki van függesztve egy meglehetősen részletes használati útmutató a mellékhelyiség megfelelő használatáról (pl: ne állj fel az ülőkére és ne a tartállyal szemben foglalj helyet).

Innen már csak cirka 4 órát kellett volna várnunk az eredményre, legalábbis a legoptimistább guruk megállapításai szerint. Hát erre már nem voltunk hajlandóak, úgyhogy gyorsan jöttünk is vissza a városba, kb 3ra értünk a központba: Pink Citybe. (a következő nap elhoztuk az eredményeket is, nyugalom!)

Egy tuktukossal bevitettük magunkat egészen a város szívében fekvő Royal Palaceig. Nagyon fel voltunk dobva, mert már a kórházhoz vezető úton látszott, ez a hely egészen más, mint ahol eddig jártunk: tisztább, szebb és rendezettebb. Kifejezetten élhetőnek festett. Nem is csalódtunk.

Tehát a palota. Itt lakik még mindig Rádzsasztán maharadzsája és kívülről meglehetősen csalogató a szépsége – mármint az épületnek, a maharadzsával tudtunkkal még nem találkoztunk, de ettől még bármelyik cifra bajusz mögött ott lapulhatott. Be is csalogatott minket a palota, de csak a kapuig. Itt ugyanis kiderült, hogy nincs pénzünk bemenni! Elképedtünk és lefagytunk. Egyrészt azon, hogy mennyit költöttünk (leginkább antibiotikumra), másrészt a belépő láttán. De hát végül is érthető, valamiből fenn kell tartani a királyi pompát.

Gyorsan magunkhoz tértünk a révületből és a pofon után felegyenesedve mentünk is tovább. Ekkor még nem sejtettük, hogy Murphyt nem sikerült ily könnyen lerázni.

Utunk a Hawa Mahalhoz vezetett, a Szelek Palotájához, azaz a királyi háremhez. Nagy csalódás. A képeken gigantikusnak tetsző épület a valóságban közel sem giga, inkább fik.... szóval sokkal kisebb. Nózink kicsit tovább biggyedt, de úgy voltunk vele, hogy ha már itt vagyunk és ha nem akarnak rólunk egy kisebb vagyont legombolni, akkor talán nézzük meg. Mikor beléptünk, leesett az állunk! Valami elképesztően fantasztikus látványban volt részünk. A hárem belülről egész egyszerűen varázslatos: nagy, színes, remek állapotban van és káprázatos látványt nyújt a városra. Hirtelen minden életkedvünk visszatért és nagy boldogan kattogtattuk. Percenként nagyjából 100 képet készítettünk, de úgy éreztük, minden görcsöt és izomlázat megér, hogy megmutassuk a rajongótáborunknak, hol is járunk éppen. Szerencsére olyan hatalmas és leküzdhetetlen izomlázunk nem lett, mert még 3 perc volt hátra az akkuból, a bejárattól számítva. Tehát a kaputól számított 20-ik métertől már saját magunknak raktároztuk az élményeket...

Innen nagy boldogan a Jantar Mantar, a jósda felé kerekedtünk... ahonnan villám gyorsan kereket oldottunk, mert az orrunk előtt zárt be. Van egy jó hírem is: több rossz hír már nincs.

Már csak nevetni tudtunk az egészen kétbalkezességen és szerencsétlen csillagzaton – aminek biztos megállapítására az ember fiának nincs szüksége semmilyen asztrológusra – amiben a nap telt, mert ez a város annyira káprázatos és gyönyörű, hogy minden perc amit itt tölthetünk egyszerűen ajándék. Minket totális megbabonázott Dzsáipur, irtó jól érezzük magunkat!

A nap itt véget is ért, még a hatalmas piacon sétáltunk egy keveset – ahol sikerült betérnünk egy cukrászdába. Most biztos azt gondoljátok, hogy milyen „édes”, de sokkal inkább „értékes”, mert olyan sütit ettünk, ami ezüsttel volt bevonva! Bezonyám! Nem a csomagolás, maga a süti! Igazán finom volt, ami valljuk be, nem is rossz teljesítmény egy köbös lapcentrált kristályszerkezetű nemesfémtől.

Ezüsttől duzzadóan hazaindultunk és mind a ketten őszintén azt éreztük, ez a hely csak ránk várt!

* * *

Nagyon köszönjük mindenkinek aki olvassa a blogot és kommenttel! Igazán jól esik, ilyenkor kicsit mind a ketten elfelejtjük, hogy milyen messze is vagyunk a családtól és barátoktól, akik mind nagyon hiányoznak és valóban sokszor gondolunk rátok (és nem csak abban a kontextusba, hogy „ha ezt anyuék látnák...”)!

Mivel még csak a tegnapot pótoltam, ezért mea culpa képpen álljon itt egy kis „színes” a H. R. Palace menüjéből:

Diet Cock

Cornflex

Plain Omllet

Banana Pane Cake

Snakes (ebéd és vacsora között fogyasztható)

Pasts Station (a tésztákra vonatkozik)