Tominak van egy elmélete, amely szerintem abszolút helytálló lehet, és amely újraírná a dekolonizációs elméletek területén uralkodó paradigmát. Szerinte ugyanis az angolok lényegében elmenekültek 1947-ben, ugyanis nem bírták tovább elviselni azt, amit az indiaiak az angol nyelvvel művelnek. Ez az elmélete több lépcsőben született meg, hosszú, indiaiakkal folytatott beszélgetések („Van káfi plíz.” „Káfi vát? Káfi, káfi... Ó, kóphí? Kóphí, szőr, jessssz!”), feliratokon és kiírásokon végzett terepmunka (Amritshar Exprees on plateform 1) során érlelődött, de a mai napon elnyerte végleges és kifinomult formáját, amikor testközelből kísértük figyelemmel, ahogy egy kamasz fiú egy múmiával beszélt telefonon. Háromszor. Legalábbis a telefonjában rögzített névjegyzék szerint. Na jó, persze, tudjuk, hogy lehet így is, de ettől függetlenül az indiaiak angolhoz való hozzáállása egészen gyalázatos.
Akárcsak az ételhez való hozzáállásuk. Elkezdtünk újra reggelizni (gondoltuk, így könnyebb lesz a visszarázódás a magyar valóságba és a kulturális sokk elkerülése is ;-) ), és – itt kapcsolódunk az előző témához – én rántottát rendeltem. Egy darab rántottát, amely az étlapon úgy szerepelt, mint scrambled eggs from 2 eggs. Ehhez képest negyedórával később kaptam egy kistányéron egy szem tojásból készült minirántottát. Egy alaposan megcukrozott minirántottát. Pusztán az emlékétől is kiráz a hideg.
A reggeli trauma után nem haboztunk magunkat belevetni a sűrűjébe, és ma két olyan környéket is letudtunk, amitől érkezésünk óta rettegtünk az útikönyvben olvasottak alapján. Előre szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy még mindig élünk és semmi vészes nem történt, de az is biztos, hogy nem ezek lesznek a kedvenc helyeink Delhiben.
Apropó Delhi. Minden reggel, amikor megyünk a metróhoz, be kell lógnunk az állomásra, át kell mennünk egy hatalmas gólyahídon, mert a metrómegálló pont az állomás másik felén van, és ilyenkor mindig nagyon deprimált hangulatú beszélgetéseket szoktunk folytatni a környezet lehangoló undiságáról. Tomi azonban ma reggel különösen csendben volt. Aggasztóan csendben. Aztán egyszer csak megszólalt: – Tudod, ha ez lenne Gotham City, nem biztos, hogy akarnék Batman lenni.
Szerintem ez mindent elmond a városról.
Legelőször Ódelhibe mentünk. Ez, mint ahogy a neve is mutatja, régi része a városnak, ergo az embereknek jó sok idejük volt rá, hogy ideköltözzenek, és ezt hatalmas tömegekben meg is tették. Igazából az útikönyvünk annyira borzalmasnak festette le az itteni tömeget, hogy egészen kellemesen csalódtunk, amikor csak egy olyan koldus szegődött a nyomunkba, akit egyáltalán nem lehetett levakarni.
Először megnéztük a Vörös Erődöt, aminek fénykorában messzi földekről érkező utazók jártak a csodájára, viszont azóta többen többször lerabolták, vagyis körülbelül semmi nem maradt belőle a puszta falakon kívül (egy helyen még a pietra dura díszítést is leverték a falakról, a többi helyen pedig eredetileg sem volt). Miközben a lepusztult épületek között járkáltunk, azon elmélkedtünk, milyen címet adunk majd az értékelésünknek a Tripadvisoron, mert körülbelül ez a fontolgatás a legizgalmasabb, amit az ember a Vörös Erődben csinálhat, azon kívül persze, hogy indiaiakkal fényképezkedik végtelen mennyiségben. Igazából egyenlőre a „Squirrel spotting – a must if you like watching the little furry cuties having fun” és a „Don't miss – I have seen the first eagle of my life here” az esélyesek, ill. „Great for improving your imagination – no actual remains of any historical significance will mar the image in your head” is még versenyben van. Tényleg igazán cuki mókusokat láttunk, ráadásul nagyon sokan voltak, és játszottak egymással, komolyan olyan volt, mintha fogócskáznának. Feledhetetlen volt, bár a kétezer forintos belépő után én kicsit többre is számítottam volna, de persze nem szeretnék hálátlannak tűnni a mókusokkal szemben.
Nem messze ettől az erődtől van India legnagyobb mecsetje a Dzsámá Maszdzsid, ami szintén a 17. századból származik, és a vallásos nyitottság és tolerancia jegyében ingyenes. Kivéve a fehér turistáknak, mert nekik akkor is kell fejenként 300 rúpiát fizetniük „fényképezési díj” néven, ha éppen nincs náluk kamera, le van merülve a fényképezőgépük vagy esetleg eszük ágában sincs a telefonjukkal fényképezni. Ja, és gondolom nem kell mondanom, hogy ezek a jegyárus emberek nem egy kis kialakított jegyirodában ülnek, hanem csak úgy előbukkannak a sötét és mocskos sarkokból, amikor az ember be akar menni, vagyis feltételezhetőleg a muszlim mecset maffia tagjai. Olvastam már erről az átverésről korábban, de gondoltam, hogy ez tényleg csak a hülyéknek van, és mi majd simán letudjuk az egészet és utána nevetünk a többieken, akik persze bedőltek. Nagy előrelátóan megkérdeztük a lépcsők alján gépfegyverrel ücsörgő rendőrt, hogy van-e belépő, ő ragyogó mosollyal közölte, hogy nincs, majd fölmásztunk a lépcsőn, levettük a cipőnket, betakartuk amit be kellett... majd egyszer csak elénk penderült egy százötven kilós zordon figura és mondta, hogy 300 rúpia lesz fejenként. Én ekkor közöltem vele, hogy a rendőr mit mondott, mire ő azt mondta, hogy akkor is kell. Én erre mondtam, hogy nem fényképezünk és nem fizetünk, mire ő mondta, hogy hagyjuk ott nála a gépünket és akkor bemehetünk. Ekkor elkezdtem emelt hangon érdeklődni, hogy az odabent fényképező indiaiaktól miért nem kérnek pénzt, mire érkezett a válasz, hogy azért mert ők imádkozó muszlimok. A kérdésre, hogy honnan szedi, hogy mi nem vagyunk muszlimok, illetve hogy a Koránnak melyik szúrájában szerepel, hogy le kell húzni a fehéreket, már nem vártam választ, hanem beviharzottam, és vártam, hogy Tomi is kövesse a példámat. De nem tette, és kiderült, hogy azért nem, mert őt addigra már majdnem megverték odakint, konkrétan kövér muszlimok kezdték lökdösni ide-oda. Végül annyit elértünk, hogy az egy fényképezőért csak egyszer kellett kifizetnünk a 300 rupót, de én addigra már majdnem agyvérzést kaptam és utána egyáltalán nem tudtam élvezni a mecsetet (ami egyébként nem is nagy eresztés), de nézzük a dolgok pozitív oldalát, legalább senkit nem vertek meg és annyira nem is húztak le bennünket, amennyire akartak. De a bosszúmat hamarosan ki fogom élni a Tripadvisoron. Muhhaha.
Ezután úgy gondoltuk, hogy kevésbé puttó környéket választunk további kalandozásaink helyszínéül, és átmetróztunk a Connaught Place-re, ami Újdelhi szíve és legmenőbb márkaboltjainak otthona. És a Lonely Planet útikönyv szerint a turistákat itt verik át, lopják meg stb. a legjobban. Azért mentünk, mert itt vannak az egyes indiai tagállamoknak a „márkaboltjai”, ahol az egyes államokra jellemző termékeket lehet kapni légkondis boltokban. Nagyon kellemetlen élmény volt, mert itt is ugyanúgy ránk tapadtak az eladók, mint bármelyik utolsó utcaszéli bazárban, csak itt több ezer rúpiás termékekre akartak bennünket rábeszélni levegővétel nélkül. Nagyon ciki volt, úgyhogy elég hamar kereket oldottunk. Az Oxford könyvesboltban találtunk menedéket, ami egyébként az elvárásainkhoz képest elég kis béna volt, de azért holnap egy nagyobbacska kupac könyvért fogunk visszamenni így is. Ja, és azt nem is mondtam, hogy nem vertek át, raboltak ki, és semmilyen módon nem károsítottak meg a téren, sőt, még igazán menő szuvenírt sikerült beszereznem az indológus barátnőimnek, hihi.
Na hát mára ennyi, mi már nagyon számoljuk a napokat visszafelé, reméljük, ti is!
Puszik
