Helyzetjelentés a Dzsajpur-Delhi tengelyről. Én tegnap már totál kidőltem, mire Tomi befejezte a blogot, ezért legközelebb hajnali négykor kommunikáltunk egymással, mikor is én relatíve nem annyira hullafáradtan felébredtem, ő pedig a széken ült felöltözve, üveges tekintettel a semmibe meredve. Kiderült, hogy nem tudott aludni szinte egyáltalán. Hogy miért? A pávák miatt. Tegnap, mikor este a medencében áztattuk magunkat, egyszer csak elrepült a fejünk fölött valami hatalmas izé. Mint kiderült, egy páva volt. Mint később kiderült, valószínűleg a haverokhoz ment, akik a szállodánk környékén laknak, valószínűleg a szobánk ablaka alatt. Nem tudom, ti hallottatok már pávát? Ha nem, elég nehéz elmagyarázni, milyen, valahol a bagzó macskák nyávogása és a tényleges csecsemősírás között helyezkedik el, egyszóval ténylegesen idegőrlő. Szegény Tomi.

Azért remélem, hogy ami utána következett, az kicsit kárpótolta: miután az előre megrendelt riksás bácsinkkal, akivel összebarátkoztunk az előtte lévő nap, kiértünk az állomásra, és ott várt bennünket... az emeletes vonatunk! Nagyon menő volt, szinte ugyanolyan, mint a németországi emeletes vonatok. Az út további részéről sajnos nem tudok nyilatkozni, mivel a mozgó járművek körülbelül fél éves korom óta ugyanolyan hatással vannak rám, indulástól számított öt percig tudok ébren maradni.

Delhibe megérkezni mindig ugyanolyan: kiábrándító. Nem is maga az érkezés, hanem az az előtti fél óra, amikor az ember már vastag szemétréteg és különböző outputot ürítő emberek tömegei mellett halad el a síneken. Az állomás egyébként nem volt vészes. Ugyanezt a riksásunkról azért nem mondanám el. Muszáj volt elvitetnünk magunkat a metróállomásig, mert hatalmas cuccokkal nem volt kedvünk 8 km-t gyalogolni. Minden riksás horrorisztikus árat mondott, és senki nem volt hajlandó alkudni, ezért mikor már a sokadik kört futottuk a sokadik emberrel, belementünk, főleg, hogy nem volt más választásunk. Bepasszírozódtunk a cuccainkkal együtt, és vártuk, hogy induljunk. És vártuk. A sofőrünk meg össze-vissza rohangászott. Megfordultunk, majd megint leállította a motort, kiszállt, és elkezdte szervezni, hogy még egy utast elvigyen velünk együtt. Mikor már másodszorra álltunk meg, némileg ingerülten érdeklődtünk, hogy mégis mit művel és miért. Harmadszorra öt percre hagyott ott bennünket a negyven fokban. Ekkorra már kicsit eldőlt bennünk a szent borjú, kirámoltuk a cuccunkat és elindultunk másik riksást keresni. Persze ekkor már futott utánunk és ígérgetett fűt-fát. Tomi ekkor már rendesen üvöltött vele, úgyhogy az egész parkoló élvezettel figyelhette a történetet. A riksás-szolidaritásnak hála más sem akart elvinni bennünket, így kénytelenek voltunk visszamászni. De amikor aztán megint megállt, és elkezdte szervezni, hogy egy indiait még fölszed mellénk, feleannyiért (!), akkor aztán már teljesen kiakadtam én is – bár hazudnék, ha nem én szedtem volna ki korábban a hátizsákomat először. És aztán megtörtént életem első hindi üvöltözése. Megjegyzem, nem volt hatástalan, mert végül az a kétszáz kilós szikh bácsi mégsem fészkelt be kettőnk közé a riksába. De bőven elég volt az epizód, hogy rossz szájízzel járjon a visszatérésünk Delhibe, amit amúgy sem vártunk nagyon.

Főleg, hogy következett az újabb lehúzás a metróállomáson: kiderült, hogy mi a reptéri metróvonalon tudunk bejutni a belvárosba, amire viszont a szokványos kártyánk nem érvényes, külön kellett drágább jegyet vennünk. Amúgy igazából szerintem még így is a töredékét fizettük a reális árnak, mert ez nem egy akármilyen metró, hanem igazából egy nagyon menő elővárosi vonat, ami kifejezetten erre a célra van kialakítva: sok ülés van, kevés indiai és külön csomagtartó polcok a nagy bőröndöknek. Az újdelhi állomásnál, ahol leszálltunk, pedig majdnem eldobtuk az agyunkat. Képzeljétek, olyan kijelzők vannak kitéve, amin az érkező és induló repülőjáratok információ láthatóak, úgy, mint kapuinformációk, becsekkolási infók stb. Ezen kívül vannak kitéve számítógépek, ahol az ember becsekkolhat, mielőtt a repülőtérre menne. Eszméletlenül menő az egész. És kong az ürességtől. Én nem tudom, hogy miért, de még a boltok sincsenek nyitva, amiken pedig látszik, hogy szokták őket használni. Teljes rejtély.

Na mindegy. Érkezés után elbaktattunk a szállásunkra, ami igazán nagyon menő. A szobánkon ugyan továbbra sincs ablak, de legalább ami bent van, az kellemes. Végre nem az Indian Railwaysről csórt szalvéták vannak, és a recepciósok sem redvásak... Igazi felüdülés ez az előző delhi szállásunkhoz képest. Úgyhogy minden jó, és izgatottan várjuk a holnapi kalandot, amikor is irány a Pandzsáb fővárosa, Amritszar!

Puszi mindenkinek, Tomi is ezt üzeni.