Sziasztok!
Mindig is azt gondoltam, hogy nagyon menő lehet, ha az ember müezzint hall este az ablakából, valamint mindig is azt gondoltam, hogy az indiai utcák zaja eléggé zavaró lehet. Ezt a gondolatot revideálnám. Most Dzsódhpurban, a "kék városban" vagyunk (szintén Rádzsaszthán államban, csak még messzebb Delhitől), ahol a szállásunk három mecset között helyezkedik el, és naponta 3x5 (háromszor ötször) hallani az imára hívó artikulátlan kurjongatást, ami kicsit idegőrlő azért. Emellett hiányzik az állandó forgalom zaja is, és minden, ami azzal jár (nyüzsgés, változatosság, civilizáció stb.). Persze súlyos szavak ezek úgy, hogy még itt sem aludtunk, de az ránézésre is látszik, hogy Dzsódhpur sokkal kisvárosiasabb, mint Dzsajpur, pedig azért itt is laknak egy jó másfél millióan. De minden sokkal kisebb, emberléptékűbb és... hát azért lepukkantabb is.
Élen a szállásunkkal (Tomi épp most érdeklődik a fürdőszobából, hogy hogyan kell a dézsás indiai fürdési módszert alkalmazni, mert a zuhanyrózsa, mint kiderült csak dísznek van. Ha engem kérdeztek, megelégedhettek volna ezzel a csodás aranypávás tapétával is, meg a faragott faággyal is – amiben egyébként szerintem még a matrac is fából van). Természetesen a net is huncutkodik, meg az áram. De a net az sokkal sunyibb, mert nem csak olyankor nincs, amikor áram sem, hanem úgy egyébként is szeret nem lenni. Viszont a szállás előnyei között említeném a balkont, amiről remek kilátás nyílik az utcánkban kérődző tehenekre. A tetőterasz is nagyon hangulatos, leszámítva, hogy ma vacsora közben majdnem infarktust kaptam, amikor egy hatalmas varjút vagy mit kergetve egy majom átrohant a fejünk fölött a pergolán. Apróságok.
Dzsódhpurról egyelőre körülbelül ennyit tudunk, nagy városnézést holnap fogunk rendezni. A mai nap az inkább a rekreáció jegyében telt, mert már megint nagyon korai vonattal jöttünk, de ennek ellenére egyszerűen képtelenek voltunk aludni rajta bármit is.
Sági Peti írt egy néhány oldalas „Utazási tanácsok” című útmutatót azoknak, akik Indiába készülnek, és az indulás előtti/érkezés utáni napok pánikjában annyiszor olvastam, hogy vannak dolgok, amiket kívülről megjegyeztem. Van például egy ilyen rész: az indiaiak számára az orrfújás illetlenségnek számít, a szipogás viszont nem. Peti, ezúton is szeretném elmondani, hogy ez egy gyönyörű eufemizmus volt, ami a legkevésbé sem fedi a valóságot, mert az indiaiak nem szipognak, hanem felszívják a taknyot egészen az agyukig, kellemesen cuppognak és jóízűeket nyelnek utána. Már persze ha nem a földre prezentálják az egész kis csomagot, de persze a vonaton azért nem ez volt a helyzet. Volt viszont egy bácsi, aki rendszeres időközönként akkorákat turházott, hogy ténylegesen erre riadtam föl többször is. De ő semmi nem volt az allergiás bácsihoz képest, aki mögöttünk ült. Otthon is vannak, akik nagyokat tüsszentenek, igen. De ilyet felbőszült, csatába rohanó mamutcsorda harci üvöltéséhez hasonlítható tüsszentéseket még soha, sehol, semmilyen körülmények között nem volt szerencsém hallani. Csak ma, de akkor öt és fél órán keresztül. Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy valakinek a tüsszögésétől nem fogok tudni aludni, ma mégis megtörtént.
Tényleg szükségünk is volt egy kis pihire ma, mert a tegnapi, utolsó dzsajpuri napunkat még eléggé megküldtük. Reggel már megint a kórházban kezdtünk, mert vissza kellett menni a leleteimért (semmi bajom a leletek szerint, meg most már a valóságban sem, de senki se aggódjon, főleg Éva ne, be fogom szedni az antibiotikumot végig ;) ). Másodszorra is úgy kivételeztek velünk, hogy már nekünk volt kellemetlen, de legalább viszonylag hamar végeztünk. Utána pedig megnéztük az Améri erődöt, ami a várostól körülbelül 10 km-re van, egy hegy tetején. Igazán lazák voltunk, mert mi is a helyi közlekedést választottuk, vagyis fejenként 10 rúpiáért (40 Ft) lehettünk egy Guiness-világrekord kísérlet résztvevői, amelyben azt próbáltuk kitapasztalni, hogy a megengedett sebességhatárt (ha egyáltalán van ilyen) jóval meghaladó, ajtó nélküli veterán buszokra mi az a maximális embertömeg, ami még felfér. Szerintem elég jól teljesítettünk.
Az erőd maga igazán gyönyörű, meg a környezete is: szép hegyek, erdők és meglepő tisztaság. Dzsajpurért igazából teljesen odavagyunk mind a ketten, és ebben ennek az indiai mércével nagy tisztaságnak és rendezettségnek is nagy szerepe van. Nagyon örültünk, hogy Amér sem volt csalódás, sőt, igazából abszolút pozitív meglepetés volt. Még csak önjelölt idegenvezetőből sem volt olyan sok, és fejenként 1-1 indiaiakkal közös fotóval megúsztuk a dolgot. Tiszta főnyeremény. Bebarangoltuk az erőd nagy részét és nagyon tetszett mind a kettőnknek. Múzeum vagy ilyesmi nincsen, hanem csak az üres épület, de így is szinte mindenhová be lehet menni és az egész olyan mint egy nagy játszótér. Vagy inkább kalandpark, mert minden tele van majmokkal. Egyébként azt hiszem Indiában már nekem is megvolt a nagy spirituális megvilágosodásom, tisztába jöttem a valódi énemmel: rájöttem, hogy rettegek a majmoktól. Tomi most biztos kiröhögne, mert szerinte nagyon cukik, de én azóta félek, mióta hallottam, hogy mennyire agresszívek, kirabolják az embert, megharapják meg minden, és míg egy két lábon járó agresszorral szemben úgy érzem, hogy lenne esélyem esetleg, de hát egy fára csak nem mászhatok a fényképezőgépem után! Szó mi szó, a majmok parák, Tominak tetszenek, de én nagyon örülök, hogy otthon nem honosak.
Délután még megnéztük a dzsajpuri mahárádzsa városi rezidenciáját is, de szerintem az mind a kettőnknek elég nagy csalódás volt. Elképesztően drága a belépő, és cserébe az ember körülbelül semmit nem lát, illetve rusnya portékat a letűnt korok csúnyábbnál csúnyább dzsajpuri mahárádzsáiról. Nem tudom, ezt a neten is megtehettük volna (kivéve persze Dzsódhpurban, mert itt még net sincs). Aztán megejtettünk még egy szívélyes alkudozást is a bazárban (Tomi egyre jobban belejön, tegnap már ott tartott, hogy felháborodottan az árus orra alá dugdosta a saját áruját, hogy az nézze meg, hogy micsoda pocsék minőséget akar ránk tukmálni mennyire abszurd áron. Én próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat a háttérben, de végül Tominak lett igaza és kaptam még egy szép fölsőt 800 forintért, bár a gombok tényleg leestek róla azóta).
Este még utoljára kihasználtuk India legviccesebb étlapját és rendeltünk vacsorát (amikor már nem csak az ebéd és vacsora ideje között fogyasztható snake-ekből lehetett választani). Én egy „Banana pain cake”-et rendeltem, és képzeljétek mit kaptam: egy darab palacsintát, és benne egy karikákra szeletelt banánt. Azt hiszem be kell fejeznem az európai konyha irányába az elhajlásokat, és indiait enni, ha szeretném 40 kg felett befejezni ezt a kalandot.
Mindenkinek szép estét, puszkó!
