Nagy elődöm hősies küzdelemben elveszítette éberségét a Trópusi vihar c. filmmel vívott harcban. Azonban úgy érzem, hogy hű szurkolóinkat már-már barbárság lenne még egy napig életjel nélkül hagyni, úgyhogy megpróbálom bizonyos mértékig betölteni az űrnek azt a fennmaradó részét, amelyet a megnyugtató, mély, egyenletes szuszogás még nem tett meg.

Először is megadnám a koordinátáinkat: Delhiben vagyunk, a mindenkori vécé mindenkori közelében. A témáról bántóan sok információt nem szeretnék közölni, akit érdekel, guglizzon rá a Delhi Belly nevű fiziológiai jelenségre és érezzen együtt velünk. Képletesen persze, mert a gyakorlatban így is nehéz néha megosztozni azon az egy kagylón, ami megadatott. Főleg, hogy néha azt is nehéz eldönteni az embernek, hogy melyik vége is szorul rá jobban a megváltásra.

Az elmúlt két nap leginkább ennek a jegyében telt ugyan, de azért próbáltuk képességeinkhez és korlátainkhoz mérten a lehető legtöbbet kihozni mindenből.

Tegnap még Amritszarban voltunk (a szóvicceket kérjük mellőzni), ami egy igazán takaros hely, de ha az embernek nincsen saját robogója/riksája/autója, akkor a belvároson kívül nagyon sok mindent nem fog látni belőle. Főleg, ha igyekszik a szállodája öt perces vonzáskörzetében maradni. A tegnapi nap első jelentős eseménye épp ezért az volt, hogy elmerészkedtünk a Pizza Hutba. Tegnapelőtt ugyan voltunk a Domino's-ban, de ott is rútul átejtettek bennünket, mert a Veg Heaven nevű pizzájukban rohadtul nem volt semmi mennyei, hanem pontosan ugyanolyan undi indiai fűszer íze volt, mint minden másnak, amit itt lehet kapni. A Subways szintén csalódást okozott, leszámítva a Sub menüm mellé kapott csipszemet, amit Indiában is pont ugyanolyan ízűre csomagolnak, mint otthon, ami azért valljuk be, hogy elég megnyugtató. Mivel a McDonald's már korábban lebőgött előttünk, ezért utolsó mentsvárunk a Pizza Hut maradt. Mind a kettőnknek egy életre elege van ugyanis az indiai kajákból. Mindennek pont ugyanolyan (kellemetlen) íze van, mindez a legkevésbé sem vonzó külsővel felvértezve. Tomi külön sérelmezi, hogy a csirkecombot mindenből kihagyják ráadásul. Szerintem sokkal zavaróbb, hogy mindenbe ugyanazt a 10 csillió féle fűszert szórják, amelyeknek a fele csípős, a másik fele pedig csak szimplán rossz ízű.

Na mindegy, Pizza Hut. Persze számítanunk kellett volna rá, hogy itt is feltűnőek leszünk, de én bevallom, arra számítottam, hogy ide azok járnak, akiknek kicsit kevésbé meglepő a fehér ember látványa. Hát nem tudom, lehet, hogy ők hozzá vannak szokva a fehér emberekhez úgy általában, csak az indiai ruhás fehér emberekhez nem. Rajtunk kívül mindenki halál nyugati, laza és vagány arc volt (Ray Ban napszemcsiben bent az étteremben, hosszú farmerben kint az esti 32 fokban stb.), és szerintem rendesen megdöbbenést keltettem a kis csilingelő karkötőimmel és a szemérmes öltözékemmel.

Egyszerre legalább öten szolgáltak ki bennünket csillogó szemmel, és kétszer is érte Tomit az a megtiszteltetés, hogy amikor elkészült a rendelésünk, akkor egyedül nekünk nem odakiabáltak, hanem benyomták az „elkészült a rendelés” szignált, ami nem volt más, mint a Für Elise szívet melengető melódiája. Tomi nem győzte elég gyorsan az asztalhoz hozni a kész pizzánkat, de a dalt azért így is végigjátszották. Mindkétszer.

Délután főleg bazározgattunk. Túl vagyok életem első blúzvarratásán is, amelynek eredménye egyfajta csapatépítő játék lett, ugyanis egy olyan szűk blúzt varrtak nekem, amit se fölvenni, se levenni (ill. azt talán kicsit még kevésbé) nem tudok egyedül. Ezért mind az indulásra, mind a távozásra rá kell számolnunk egy jó tíz percet, ha ezt a fölsőt akarom fölvenni, mert ennyi idő egyszerűen kell ahhoz, hogy minden erőnket összeszedve, orromat és egyéb kiálló testrészeimet a lehető legkisebb térfogatúra összehúzva felszenvedjük rám a blúzt. Ha egyszer sikerült, akkor szerintem egész jó, de majd holnap töltök föl képeket.

Este pedig még egyszer megnéztük a templomot, még több indiai közös fotóhoz pózoltunk és gyönyörködtünk egy utolsót.

Mint később kiderült, kellett is a lelki feltöltődés. Idefele a Satábdí expresszel jöttünk, ami az egyik legkényelmesebb indiai vonatfajta, viszonylag nagy ülőhelyekkel és reggelivel. Na hát, visszafele nem ezzel jöttünk. Csak késő este vettük észre, hogy a Garíb Rath, a szegények szekere nevű vonatra foglaltunk helyet. Egy gyors Google-keresés elárulta nekünk, hogy ezt a járatot, amely jóval több személyt számít jóval alacsonyabb áron, mint egy átlagos vonat, és azért indították, hogy azok is tudjanak légkondis vonattal utazni, akiknek egyébként erre nem lenne pénzük. Mire a hat és fél órás út végén Delhibe értünk, mi már bármi pénzt megadtunk volna hogy ne ebben az úttörő vállalkozásban vegyünk részt, hanem a kitaposott úton haladjunk, mert ez nem úttörő, hanem sokkal inkább popitörő volt. Elképesztően kicsi és kényelmetlen székeken gubbasztottunk végig, szegény Tomi nem hogy a lábát nem tudta kinyújtani, de konkrétan a testét sem tudta nagyon behelyezni a két karfa közé (és higgyétek el, hogy nem benne volt a hiba). Egyébként az utazóközönség nagy részét Amritszarból Delhibe tartó megtermett, két méteres, kétszáz kilós szikh bácsik alkották, úgyhogy képzelem, nekik mennyire lehetett élvezetes az út. Nekem viszonylag kellemesen telt azért, mert bár aludni nem igazán tudtam az ablakra tapadva, de előrelátóan még otthon feltöltöttem az e-könyv olvasómra a Harry Potter összes részét. Így egyrészt sokkal jobban át tudtam érezni az azkabani foglyok szenvedéseit szűk kis celláikban, mint valaha, másrészt pedig tudtam másra koncentrálni, mint a mögöttem ülő kislányra, aki az apukája mobilján bollywoodi számokat játszott, amelyeket ő is hangosan énekelt, miközben a ritmusra a székemet rugdosta. Így nem kerültem én sem Azkabanba.

Delhiben viszonylag hamar feltámadtunk porainkból és csináltunk egy sokkal fárasztóbb kirándulást, mint valaha: elmetróztunk a város másik felébe, és ott nem kevesebb, mint három különböző síremlékkertet kerestünk fel. A végére már majdnem mi is lefeküdtünk egy-egy szimpatikus kis kenotáfiumra. De a környék nem volt nagyon barátságos, ezért gondoltuk, nem a muszlim nyomornegyedben töltjük az estét, utolsó erőnkkel hazavonszoltuk magunkat, és én utolsó utáni erőmmel most még megéneklem ezt az eposzt.

Képek holnap, puszik ma, élőben pedig pénteken!!!