Ez a szállodánk mottója. Már tudjuk, hogy ez nem a vendégszeretet mértékére vonatkozik, hanem az ember privát szférájának kezelésére. Van egy erkély a szobánk ablaka előtt, ami az egész szinten végighúzódik, ergo mindenki használhatja, aki csak itt van. Meg is teszik. Legalábbis ma reggel legmélyebb álmunkból az ébresztett, hogy egy kedélyes turbános árnyék az alulméretezett barackszínű selyempapír árnyékolónk túloldalán dudorászik, nézelődik és söpröget. Azt vártuk a takarónk alatt lapulva, hogy mikor fog bezörgetni és megkérdezni, hogy vagyunk. Azért erre nem került sor végül, bár a gyanúnk az ételrendelés miatt szerintem megalapozott volt. Tomi tegnap felhívta a szobaszervízt, mondta, hogy rendelni szeretne ebédet, mire rácsapták a telefont. Épp azon tanakodtunk, hogy mivel sérthettük meg ennyire az illetőt, mikor benyitott egy kicsi ember nagy notesszel, megállt az alsógatyás Tomi mellett a szoba közepén és udvariasan érdeklődött, hogy akkor mit is szeretnénk rendelni. Szerintem egy joviális reggeli csevej az ablakon keresztül simán dukált volna ezek után, de hát nem így alakult. Talán majd holnap.

A mai napunk egy kisebb pakisztáni kirándulással telt. Na jó, csak jó lett volna, igazából a határnál voltunk. Egy közös iránytaxival mentünk a belvárosból a kb. 30 km-re lévő határátkelőig. A bácsi, akinél befizettük az utunkat, nagyon erősködött, hogy kérjünk saját taxit (7x annyiért), mert azon nem kell osztozni, elférünk kényelmesen. Mi akkor kiröhögtük és mondtuk, hogy szívesen osztozunk a helyen, nem probléma. Igazából még nem tudtuk, mire vállalkozunk. Az igazi sűrűjébe a Tomi került, aki a kis furgon hátuljába egy fejenként egy-egy vízibivaly méretű háromfős indiai család és egy kalandos kedvű indiai fiútársaság közé volt kénytelen jámboran bepasszírozódni. Én különleges és behatárolhatatlan műfajomból (hindiül beszélő fehér csaj indiai ruhákban... gyanús, de mindenképp fura) eredően a megtisztelő anyósülést kaptam, egyúttal a sofőr fiúval való egy órás csevegés lehetőségét.

Hát nem tudom, a nyelvvizsgák magnóhallgatási részében mindig szokott lenni valami zavaró körülmény, háttérzaj vagy ilyesmi, és olyankor az ember mindig ki van akadva, hogy simán ezen múlhat a szóbelije. Ez a délután minden ilyen problémát más perspektívába helyezett. Itt lényegében az életünk, az Amritszarba való visszajutásunk és egyéb hasonló dolgok múltak azon, hogy sikerül-e dekódolnom, mit mond a recsegő-ropogó-kattogó kocsiban üvöltő szúfi zene általános aláfestésénél az angolul nem tudó, pandzsábi anyanyelvű, cseppet sem artikuláló, ellenben bajsza alatt motyogó srác arról, hogy a határnak melyik részére lehet menni anélkül, hogy lelőnének a katonák, mit kell csinálni a bejáratnál és ha túléltük, akkor hol találkozunk újra a kocsinál és mikor. Azt nem mondanám, hogy maradéktalanul vettem mindent (azt például nem sikerült megértenem, hogy az előző autóját pontosan miért adta el, sem azt, hogy a bátyját miért hagyta el a felesége négy éve), de azért a lényeg átjött. Szerencsére ez az egy óra pont elég volt arra, hogy megvitassuk a különböző felekezetek temetkezési szokásait és túlvilágról alkotott elképzeléseit, az autóvezetők különböző elhelyezkedési lehetőségeit, a magyar felsőoktatást, Tomival való kapcsolatomat és a szerzett házasság előnyeit és hátrányait. Utólag visszagondolva a beszélgetés tök jó volt meg nagyon érdekes, de a végeredmény akkor is az volt, hogy én már délután ötkor, mikor megérkeztünk olyan voltam, mint egy kifacsart citrom. Már ha szoktak ilyet mondani.

Pedig a lényeg még csak most jött. Természetesen a határnak a közelébe se lehet menni kocsival, ezért a néhány kilométeres kutyagolás a negyvenfokos hőségben a határig szerintem kellőképp segített átérezni, milyen lehetett a felosztás idején ugyanitt. Na jó, persze bennünket nem üldöztek felbőszült szikhek/hinduk/muszlimok és nem kellett az összes cuccunkat a hátunkon cipelni, de azért én eléggé hangulatba kerültem akkor is.

Előre szeretném elmondani erről az egész határ menti őrségváltás dologról, hogy a legbizarrabb élményünk volt egész eddigi utunk során, és ez a benyomás, már az első ellenőrző pontnál kialakult.

A külföldiek ugyanis külön úton kell, hogy megközelítsék az egész helyszínt, külön biztonsági ellenőrzésen kell átmenniük és a végén a külön VIP szektorba jutnak, ami a lehető legközelebb van a nagy kapuhoz, ami elválasztja a két országot. Az egész ceremónia egy hatalmas teátrális valami, nem is tudtuk eldönteni, hogy sportmeccsre vagy politikai gyűlésre hasonlít-e jobban, de bármi is volt, egészen megdöbbentő volt.

Minden hihetetlenül meg volt szervezve, rengeteg rendőr, határőr és katona biztosította a helyszínt, többször is átvizsgáltak bennünket, nem lehetett bevinni táskát se meg semmit, indiai mértékkel nagy volt a fegyelem. Jól ki is van építve a környék mind a két oldalon: van egy-egy hatalmas kapu, meg nagy lelátók. A hangszórókról sem szabad megfeledkezni, hisz a bömbölő nemzeti érzelmű dalok mind a két oldalon fontos részét képezik a szertartásnak. Na meg a bömbölés egyáltalán: rengetegen voltak mind a két oldalon és rekedtre üvöltözték magukat különböző nemzeti csatakiáltásokkal. Sajnos mi csak az indiai oldalt láttuk, de az is elképesztő volt. Fél órával a tényleges határzárás előtt érkeztünk, ami ugyebár a fő attrakció. De az indiaiak az évek során ebből már nagyon komoly showműsort csináltak, hogy az üresjáratokat is ki tudják tölteni.

Az első program az volt, hogy aki akart, az sorba állhatott egy hatalmas indiai zászlóért, amivel az éppen aktuálisan üvöltő nemzeti érzületű ballada ritmusára elfuthatott a határig, majd vissza. Ez a program körülbelül húsz percig tartott, tehát kb. negyed órával tovább, mint amennyi ideig érdekes volt. Mikor a határőrök már elkezdtek készülődni, akkor beszüntették a futkosást és kicsit változtattak a zenéken, átkapcsoltak a hazafias bollywoodi nótákra. Erre szerintem rendesen több száz ember összegyűlt a kordon mögé és olyan táncos mulatságot csaptak, hogy nem hittünk a szemünknek. Ezután némi üvöltözés volt, majd pedig következett a tényleges attrakció: először két határőr lány vonult díszlépésben, aztán újabb és újabb férfiak. Nagyon szeretném leírni a kakaskodás és páváskodás mértékét és mikéntjét, de nem hiszem, hogy le tudom. Részleteket tudok ismertetni: például a díszlépésnek azt a fajtáját, ami már lényegében egy állásból végrehajtott spárga, a vonulás végpontjában, a határon végrehajtott pózolást, ami konkrétan egy-egy izommutogatás és karfeszítés volt a pakisztániaknak, és a harcias trappolást, amivel az egészet végigkísérték... Persze ezek csak szavak, és semmit nem adnak vissza, ezért szeretném Tomit idézni, aki szerint a határnak mind a két oldalán annyi tesztoszteron volt jelen, amellyel az impotenciát világméretekben is gyógyítani lehetne. Persze csináltunk sok képet és még videókat is, amiket majd feltöltünk facebookra, de attól tartok, hogy nem most, mert ennyi kakaskodás már bennünket is kifárasztott, akkor is, ha nem mi csináltuk.

Puszi mindenkinek!