Bizony ám, eljött a nagy nap: megérkeztünk Amritszarba! Már nagyon vártuk és igazából az izgalom csak egyre fokozódott a Rádzsasztáni kalandozás alatt. Dzsájpur és Dzsódpur annyira bejött nekünk, hogy igencsak bizakodóak voltunk India északi szegletével kapcsolatban is. Szerencsére mindez idáig nem is kellett csalatkoznunk!
A vonatút pontosan úgy telt, amit eddig a harmadikvilágtól megszokhattunk: hatalmas bőrülések, sarki hideget árasztó légkondi és melegen szervírozott reggeli, teával. No és persze most is az ország középosztálya nyújtotta a szórakoztatást a Times of India mellett. Nagy durranásról nem tudok most beszámolni, hacsak nem azokról, amiket a hátsó és oldalsó szomszédaink eresztettek el – igazán közelről, mert a villanás és a hang között nem telt el 2 másodperc.
Már-már bele is kényelmesedtünk a hatalmas nyugalomba, a teljesen zökkenőmentes, hátizsákos barangolásba, amikor is a pandzsábi tuktukosok kimutatták foguk fehérjét. Gyanakodnunk kellett volna, olyan flottul suhantunk át a vasút előtt karmaikat meresztgető, mohó, háromkerekű gépkeselyűk szorításán – hogy aztán leinthessük egyikőjüket az útról. Azt mondta, hogy egy százasért (kb. 400Ft) visz el bennünket – én ezt fairnek tartottam, mivel nagyjából 5 kmről volt szó. El is kezdtünk robogni és mi még mindig elégedetten mosolyogtunk egymásra Pjrácsikával a tuktuk hátsó ülésén, boldogan konstatálva, hogy bizony, már lerí rólunk, hogy tapasztalt rókák vagyunk, nem érdemes kekeckedni velünk.
Mindez nagyjából addig tartott, mint amennyi öntelt hiúság mindenkinek jár az életben, ugyanis amint beértünk a belvárosba a sofőr félrehúzódott, majd hátrafordult: go nó inszájd. Én igazából fel se fogtam, hogy mi az isten történik, többek közt azért sem, mert a bömbölő forgalomtól nem is hallottam semmit és később sem volt esélyem felzárkózni az események forgatagába, mert Julcsika már hindiül üvöltött a fickóval. Nem lehettem valami hasznos segítség, mert a szituáció spontán kibontakozása és a menyasszonyom szoprán kirobbanása leginkább egy kaján mosolyt tudott belőlem kiváltani. No nehogy azt higgyétek, hogy a haramia oldalára álltam, csak kellett egy kicsi mire magamhoz ocsúdtam és a helyzetet átláttam.
Bevallom, nehéz volt megszólalnom, mert két igen erős érvvel találtam szembe magamat: egyrészt Pjárcsika kristálytiszta formál logikai érvelésével, mely kimondja, hogy ha a vevő azért fizet, hogy elvigyék a hotelig, akkor vigyék is el a hotelig. Ugyanakkor a sofőr empírián nyugvó megközelítését is elég fajsúlyosnak találtam, amely szerint, ha a mellettünk lévő táblán az a felszólítás áll, hogy NO VEHICLES, akkor még sem tehetünk mindenáron úgy, mintha csak egy metafizikai szubsztrátumról lenne szó – bár érdekes módon robogók és biciklik behajthattak. Végül kénytelenek voltunk gyalog és frusztráltan folytatni az utunkat...
Azonban orrunk hamar ismét a magasba emelkedett: ennyi szeretettel vegyített kíváncsisággal még soha nem találkoztunk! Mikor odabolyongtunk az Aranytemplomhoz – aminek a szomszédságában van a hotelünk – messziről kiszúrt bennünket egy idősebb, szik rendőr és már a távolból integetett... mit integetett! Parancsolt, hogy járuljunk a „szike” elé! Mi ezt szófogadóan meg is tettük, ami bölcs dolognak bizonyult, mert minden ott folytatódott, ahol még Delhiben abbahagytuk a szikekkel való első kapcsolatteremtésünkkor: a bácsi szinte lázasan magyarázta, hogy ez itt bizony az Aranytemplom !VIP! bejárata és szeretettel vár bennünket, valamint, ha holnap meg akarjuk nézni a parádés őrségváltást az indiai-pakisztáni határon, akkor ott szemben a Nikon felirat alól indul délután 3-kor az önkormányzat által szervezett járat és 100 rúpia lesz fejenként. Mi magunkhoz sem tudtunk térni, annyi információval bombázott meg 20 másodperc leforgása alatt, de szerencsére erre nem is volt szükség, mert elkísért a szálloda bejáratig.
Tehát a rendőri felvezetés után elfoglaltuk amritszari bázisunkat, mintegy 50 méterre az Aranytemplomtól.
Olyan 2 órányi akklimatizációt követően útra kerekedtünk. Először nem az Aranytemplomhoz indultunk, mert azt a napnyugtában szerettük volna megmustrálni, hanem egy szik múzeumba. Igazán könnyen megtaláltuk, semmi gondot nem jelentett sarkonként leszólítani egy kedves szik bácsit vagy nénit, akik már alig várták, hogy hozzájuk szóljunk. Mintegy negyedórával és kb. 8 mosolygós helyi tündérrel később meg is érkeztük a múzeumba, ami leginkább egy nagy zöld, füves és fás kert volt, tele helyi turistákkal. Mély nyomot nem hagyott, de az bebizonyosodott, hogy lehet valami az itteni levegőben, ami mindenkit felszabadulttá és mosolygóssá tesz, mert először tapasztaltuk azt, hogy nem csak a férfiak/fiúk akarnak velünk fotózkodni, hanem a lányok is teli szájjal vigyorognak ránk és szinte könyörögnek egy közös „sznepsotért”.
A múzeumos móka arra kiváló volt, hogy felfedezzük a belvárost, ami valami egészen más, mint amit eddig bárhol tapasztaltunk: van Meki, Subway, PizzaHut, Domino's Pizza, betonozott utak, elhanyagolható mennyiségű szemét, sok rendőr és megszámlálhatatlan mennyiségű cuki, szakállas, vigyori apró turbános lény, akiket az ember szinte reflexből a keblére ölelne, annyira süt róluk valami megfoghatatlan jóság.
De ne legyünk ennyire igazságtalanok, ma a hinduk is nagyon-nagyon kitettek magukért, ami a kényeztetésünket illeti! Mikor már majdnem odaértünk az Aranytemplomhoz, egyszer csak egy színpompás lufierdőbe botlottunk egy ajtó előtt, ami mögül bömbölt a tablán, dob, harmónium, valamint a Veresegyházi Asszonykórus negyedik reinkarnációjának csalogató harmóniája. Gyorsan neki is láttam kattogtatni a fényképezővel, mire az ajtó előtt álló egyik őr kedvesen, de határozottan elkezdett betessékelni minket. Először a lábbelinket vetette le, aztán a kezünket mosatta meg és mire megnyomhattam volna a rögzítő gombot a gépen, már legalább 100 asszony, bácsi és kisgyerek társaságában ültünk törökülésben egy teljesen légkondicionált, hatalmas márványcsarnokban, amiben olajos hajú, színes virágkoszorúkban pompázó férfiak zenéltek és énekeltették a közönséget. Mi csak ámultunk és bámultunk, soha nem volt még ilyenben részünk. Azt sem tudtuk, mi a fene történik. Pjárcsika megkérdezte az egyik mellette ülő középkorú nőt, hogy bocsánat, de mégis minek vagyunk a szemtanúi. Ő elég kelletlenül közölte, hogy ez bizony egy templom és most ünneplik az egyik nagymama szülinapját! Ugyan a nagyival személyesen nem találkozhattunk, de egész biztosan nem csaptak be bennünket: egy igazi, hamisíthatatlan, nagymamához tett látogatáshoz méltóan tömtek meg minket süteménnyel. Mielőtt kínossá vált volna jelenlétünk, gyorsan ki akartunk osonni, de ezzel természetesen csak rontottunk az addig is reménytelen helyzetünkön. Az ajtóban nem engedtek ki, a biztonsági őr megállított és a kezével mutatta, hogy mi innen addig egy tapodtat nem fogunk mozdulni, amíg édességet nem kaptunk. Egy középkorú férfi át is rúgta magát a földön gubbasztó tömegen, hogy előröl hozzon nekünk két darabot a süteményes dobozok közül – és mire elért hozzánk, mi már azon kezdtünk izgulni Julcsikával, hogy szegény nagyi meg ne orroljon ránk, hogy így elloptuk előle a showt...
Sütikkel ellátva folytattuk hát eredeti utunkat az Aranytemplomhoz. A látvány igazán káprázatos! Nem lehet szavakba önteni, hogy milyen monumentális és varázslatos ez az épületegyüttes. Minden fehér márványból épült, kivéve a templom szívében fekvő Aranytemplomot, ami szín arany. Hihetetlen játéka van a színeknek, de nem ez a pompa és szépség az, ami igazán felejthetetlenné teszi az élményt. Minden manírt és viccet félretéve a szikek azok, akik ilyen csodálatos, földöntúli hellyé varázsolják ezt a sok követ és fémet. Olyan légkör uralkodik, amitől az ember nem érzi magát kellemetlenül vagy feszengősen, pedig egy igen népes vallási közösség legszentebb zarándok helyén jár-kel és fényképezget. Pjárcsika tapintott rá a lényegre, amikor azt mondta, hogy egyszerűen mindenen átüt egy nagyon sajátos közösségközpontú és egyenlősítő szemlélet: és valóban, mindenkit roppant szívesen látnak, akár szegényt, akár gazdagot; akár a templomban, akár a közös, ingyenes étkezőjükben; akár az utcán, ha segítség kell, akár az áldás osztásakor.
Ami még lebilincselő és igazán sokat tesz az élményhez, az a fejlődéshez való viszonyuk: mindenhol ventilátor és légkondi, hatalmas plazma tévék, amiken két nyelven olvasható az ima, turista iroda a templomban, hangszórók és kivetítők. Hiába egy tradicionális, konzervatív, a szokásokat nagyra értékelő közösség – mivel mégiscsak egy hitközösségről van szó – rendkívül pragmatikusnak festenek és ez imponáló.
Szóval az Aranytemplom igazán nagy élmény volt és alig várjuk, hogy holnap visszatérjünk és megnézzük miként tündököl az éjszakában. Amritszar is abszolút a mi ízlésünknek való, sőt az eddigi legtisztább és legtakarosabb hely, ahol eddig jártunk, tele kulturált és bizalomgerjesztő emberekkel – igazán sok élménnyel kecsegtet a felfedezése!
