Mú

Mú – mondá a Magasságos, és szolgái boldogok valának. Nagy nap ez a mai – ma hallottuk először megnyilatkozni az ablakunk alatt szentkedő teheneink egyikét. Ez mind a kettőnket eléggé meghatotta, ezért gondoltuk, megemlékezünk róla a blogban. Ámen.

Amúgy a mai nap nagyon érdekes volt, annak ellenére, hogy tegnap már megnéztük a dzsódhpuri látnivalókat (nevezetesen az erődöt és az óratornyot). Gondoltuk, hogy ma bazározgatunk (az én hobbim), alkudozgatunk (Tomi hobbija), nézelődünk (indiaiak hobbija). Ehhez képest a legyeket leszámítva az egész város tök kihalt volt, az összes árus zárva és összecsomagolva. Eleinte nem értettük, mert azt egyikünk se gondolta, hogy Indiában a hétvége mint olyan létezne, de aztán egy kedélyes sztrájktörő ékszerárus felvilágosított bennünket, hogy sztrájk van bizony. Azt nem tudtuk meg, hogy miért, de legalább a Tomit bejelölte facebookon.

A következő helyen, ahová bevallom, már nem is emlékszem, hogy kerültük, annyira random, szóval egy szőnyegbolt kellős közepén ücsörögve beszélgettünk a tulajjal, és ő avatott be végül bennünket az indiai valóságba. Itt bizony a hindu-muszlim vallási ellentétek ékes példáját figyelhettük testközelből, ugyanis (ha jól értettük a pösze árust), a muszlimok feltöltöttek egy képet valahová, ahol Ganésának egy képén taposnak, mire válaszként a hinduk egy muszlim színész most készülő filmjének provokatív poszterét (a fickó pucéran pózol a sivatagban, és habtestét csupán egy nagy rádió takarja a megfelelő helyen) photoshoppolták úgy, hogy az ágyékkötő szerepét a Korán töltötte be. Na már most ez mindkét félnek kellemetlen, de ahogy barátunk, a szőnyegárus is megmondta, elmúltak már azok az idők, amikor még be lehetett verni a másik kirakatait meg jól megverni őket, ma már csak sztrájkolni szabad az embereknek tiltakozásképp. Ezért hát ma a hinduk, holnap meg majd a muszlimok. Hogy ez tényleg így van-e, azt nem tudjuk, de történetnek érdekes mindenképp. Ja, és ne aggódjatok, nem vettünk nála semmit. Az ékszerárusról már nem állítanám ugyanezt. ;)

Ezen kívül egy említésre érdemes dolog történt velünk az utóbbi időben, de az sajnos nem annyira vidám. Tegnap láttam egy fiút meghalni. Egészen elképesztő volt. Töltöttem föl képeket a netre ugye arról a víztározó pocsolyáról, ami itt van az erkélyünkkel szemben. Tegnap arra jöttünk haza, hogy rengeteg ember gyülekezik körülötte. Nem annyira tudtuk mire vélni a dolgot, ezért mikor felértünk a szobába, én kimentem az erkélyre és néztem, hogy mi történik. Csak annyit láttam, hogy rengetegen figyelnek, egy fiú pedig újra és újra beugrik a medencébe. A többiek meg nézik. Aztán teljes megdöbbenésemre egyszer csak előhúzott egy másik fiút a vízből. A tömeg a másodperc törtrésze alatt koncentrálódott, akkor nem is nagyon láttam semmit, de aztán némi csoportos gondolkodás után leintettek egy riksást, odavonszolták a fiút és elküldték vele valahová. Később hallottam a recepciósoktól, hogy nem élte túl a dolgot, de őszintén ezt már magam is sejtettem, mert legalább tíz perc ment el ezzel a víz alatti kereséssel csak akkor is, mikor én néztem.

Valami egészen megdöbbentő volt ez az egész. Egyrészt azért is, mert szerintem ebből látszik, hogy itt az emberek mennyire magukra számíthatnak csak – én otthon biztos a mentőket hívtam volna, vagy a tűzoltókat, vagy valamilyen hivatalos szervet, ezek a szerencsétlenek meg egy riksával próbálták kórházba juttatni a fiút. A másik érdekes momentum az volt, ahogy mindenki nézett és senki nem csinált semmit azt az egyetlen fiút leszámítva. Persze lehet, hogy senki nem tudott úszni, de én akkor is inkább nettó katasztrófaturizmusnak éreztem. A harmadik meg... annyira hihetetlen, hogy az emberi élet mennyire nyomtalanul el tud tűnni. Miután elvitték a fiút, feloszlott a tömeg, én még maradtam kint a teraszon, és öt perc múlva már másik tömeg volt a parton és az utcában, csupa olyan ember, akiknek fogalmuk sem volt, hogy mi történt ott az előbb... és ha tudták is volna, az is lehet, hogy hidegen hagyta volna őket, akárcsak a szállodás fiúkat, akik valószínűleg majdnemhogy élvezték is, hogy most végre történt valami, lehet valamiről beszélni... Nagyon szomorú volt az egész, igazából most is összeszorul a szívem, ha rágondolok. Attól meg még jobban, ha arra gondolok, hogy lehet, hogy a „nézőközönségből” egyedül vagyok ezzel így. Na mindegy, többet nem lehet tenni.

Azért, hogy ne a teljes depresszió hangján zárjam ezt a bejegyzést, szeretnék reflektálni néhány kommentünkre: köszönjük szépen mindenki szíves érdeklődését, ezek szerint esetleg egy felnőtt esti mese gyűjtemény kiadásában érdemes lenne gondolkoznunk, bár azt csak remélni tudjuk, hogy nem az unalomtól édes az álom. Évának is köszönjük a lelkes és aggódó szurkolást, de még mindig minden oké. :)

Dénes, köszönjük a tippet, feltétlenül fel fogjuk keresni a helyet, ha ismét Delhibe sodor az Indian Railways.

Szabi, amúgy képzeld, pont aznap este ittunk sört, mikor kommenteltél! A Cobrához még nem volt szerencsénk, csak a Kingfisherhez... Hát nem tudom. Tominak ízlett, de szerintem kicsit olyan az íze, mintha a söralátétet is belefőzték volna. Ha további élményeink vannak, mindenképp beszámolunk. :)

Puszi mindenkinek!