Egy kellemes terepfutással indítottuk a napunkat: 2km, hegynek felfele, körülbelül 20 fokos emelkedőn. Tempónkat nem mi választottuk, csak elfogadtuk: maroknyi gyermekáradat futtatott meg bennünket a „please some rupees” rövidtávú edzőprogram keretében, egészen a kapunktól, fel az erődig. Ennek persze haszna is volt, mert az amúgy félórás utat cirka 5-8 perc alatt letudtuk – ezzel behozva azt a lemaradást, amit a meleg víz elővarázsolása okozott a vízkőtől már-már 28 karátos gyémánttá transzformálódott zuhanyból.

Dzsódhpur egyetlen igazi látványosságát vettük ma szemügyre, a Mehrangarh erődöt. Természetesen itt is taroltunk, a több száz éves monstrumot lazán magunk mögé utasítottuk, hamar be kellett érnie a második hellyel: az igazi látnivaló fehér és akkor is izzad, mikor más már didereg. De hát mit is mondhatnék... Ilyen ez a popszakma. Egyszer belekerülsz bizniszbe és utána nincs kiszállás!

Az erődben nagyon sok fizetett zenész és őr van, akik azért kapnak pénzt, hogy furcsa, kackiás bajszuk legyen és mindig tradicionális fehér kaftánt viseljenek, piros turbánnal. Egynek jó, de hát kudarcra ítélt vállalkozás, mert ma mi is ott jártunk. Annyira feltűnő jelenségnek számítottunk, hogy mi is elkezdtük fejtegetni, hogy vajon mi a manó lehet ennek az oka? Aztán rájöttem, amikor szembe sétált velünk egy európai anyuka a lányával, akinek bevágott a farmersort és még keszkenőnek is apró toppot viselt: az indiaiak tudják honnan jövünk és tisztelik mértékletességünket! Na jó, valószínűleg nem, de azért vannak nagyon „bátor” turisták...

Az erőd igazán monumentális, hatalmas sziklaóriás, ahonnan tökéletes panoráma nyílik a belváros kék házacskáira. Rengeteg látnivalót tartogatott, de mind közül a trónterem vitte a prímet. Julcsika mondta, hogy fotózzam le a tetejét, mert nagyon érdekesek azok a színes gömbök, amik díszítik – olyan, mintha karácsonyi dekor lenne. Nem olyan, hanem az: pár másodperccel később a hindi audioguide (mert az igazán profik azzal nyomulnak Észak-Indiában!) éppen arról beszélt, hogy azok bizony karácsonyfadíszek, Angliából, amik megtetszettek a maharadzsának! Nem mondom, igazán remek ízlésre vall, mert a kék műanyag gömbök valóban páratlan színharmóniát és dinamikát sugároztak magukból a sárgán csillogó, tömör arany falak ölelésében. De hát nincs min meglepődni, mi is emellett a kombináció mellett döntöttünk 2004 karácsonyán.

Az erőd után a város következett, ahol kisebb-nagyobb shopingolást terveztünk. Pjárcsika fel volt dobva, hogy Dzsájpur után Dzsódhpur biztos még olcsóbb lesz, én meg még mindig saját magam hatása alatt voltam, hogy mekkorát alkudtam Dzsájpurban. Summa-summarum, biztosak voltunk benne, hogy itt ma félre semmi nem mehet és végre jól megtömjük zsákjainkat szuvenírekkel és ajándékokkal. Eredmény: egyetlen darab orrpiercing.

Nem tudjuk mi van ezzel a várossal, de senki nem alkudozik! Horror árakat mondanak és abból egy fabatkát sem engednek. Még az sem működik, ha nagy magabiztossággal úgy teszünk, mintha távozni szándékoznánk a teljesen elfogadhatatlan ajánlat hallatán – mert ezt általában egy kedves „bye-jal” jutalmazzák és mi meg magunkhoz sem tudunk térni a révülettől, hogy hagytak kijönni az ajtón... Szóval más itt a kása. A kegyelemdöfést egy ékszerész adta meg.

Már orrunkat lógatva sétáltunk haza, üres kezekkel, mikor Julcsika egyszer csak kiszúrt egy ékszerészt. Megálltunk nézelődni a kirakatában, mire ő behívott bennünket. A koszos földútról hirtelen egy gyönyörű, légkondis, foteles üzletben találtuk magunkat. Összenéztünk és elmosolyodtunk: na, itt aztán tuti nem veszünk semmit. Mindenesetre megnéztük a portékáját, ha már egyszer ott jártunk. Szerencsére csak egy orrpiercing tetszett meg Pjárcsikának, mert mikor megkérdeztük az árát, akkor nem leolvasta egy kis cetlicskéről, hanem RÁTETTE EGY DIGITÁLIS MÉRLEGRE!!! Nem akartunk a szemünknek hinni, kínunkban már csak kuncogni tudtunk és valahol egészen mélyen sajnálni a bácsit: fogalma sincs arról, hogy mi bizony nem az ő kuncsaftjai vagyunk... Azonban mind a kettőnk teljes megdöbbenésére egy teljesen akceptálható árat mondott: 450Rs. Julcsikának nagyon tetszett és azt súgta, ez otthon is ennyibe kerülne. Én azonban nem hagyhattam annyiban, mondtam hogy 300Rs. A bácsi mosolyogva közölte, hogy ez biz 450. Kis csend. Julcsika egyre kevésbé bír magával, már azt mondja, hogy ez valami hihetetlenül gyönyörű darab. Egyre nagyobb a nyomás, de nem adom fel: 400. Sokat emeltem, de akkor sem vehetem meg fix áron, kell a sikerélmény mára. Bácsi még jobban elmosolyodik és mondja, hogy ez gyermekem ma 450-be kerül. Én ekkor már rázom a fejem, mutatom, hogy annyiért nem lesz jó. Pjárcsika ilyenkor már a világ legszebb orrpiercingét látja a kezeiben és elképzeli, ahogy a holdfény megcsillan rajta, miközben Bonnban a romantikus esti vacsoráról jövünk haza. Nem volt mit tenni, el kellett fogadni az árat. Mondtam, hogy jól van, legyen 450 és átadtam a pénzt. Nem telik el 3 másodperc, mikor a bácsi csomagolás közben megkérdi: a Hem Guest Housban szállunk meg? Mondjuk, hogy igen. Jó, akkor odaadja 440ért!

Ne is beszéljünk a fenti eseménysorozatról többet, inkább ugorjunk a vacsorára. Egy kellemes, romantikus, csillogó orrpiercinges estét terveztünk a hotel teraszán... Szeretném felsorolni a szereplőket, megjelenésük sorrendjében: Vipin, Rishi, webdesigner fiú, pincér 1, pincér 2. Nem voltam teljesen korrekt, mert csak azokat soroltam fel, akikkel 30 percnél többet beszélgettünk (egyesével) amíg megjött a vacsoránk. De legalább már nagyon sok mindent tudunk: Rishi és Vipin testvérek, van egy másik hoteljük is. Rishinek van egy 4 éves lánya és a felesége szanszkritot tanult az egyetemen – át is hívott holnap magukhoz mikor megtudta, hogy Julcsika indológus, vicces lenne ha összejönne. Higgyétek el, a többiekről is tudnánk hosszan mesélni, csak most nem lehet, mert épp a szakáccsal cserélünk Viber elérhetőséget!