„Hey Sir!... Sorry Sir!... Where are you come from?... Russia? America?... Do you need guide?... I speak many language!” mindenki a gájdunk akar lenni. Mindenki utat akar nekünk mutatni, a kezünk fogni és átvezetni India útvesztőin. De nem! Nem! Nem! Mi nem kértünk belőlük és ezt utóbb sem bántuk meg, hisz végül a lehető legjobb turistavezetőt fogtuk ki. Azt, aki mindig másodpercre pontosan érkezik. Aki mindig tudja, mikor van rá szükséged. Akinek a humorérzéke minden nyelven akkorát csap, hogy neki fagyi még nem nyalt vissza. A mai napon kezünket fogta és el nem eresztette: Mr. Murphy.

No de előbb a Fortis Escorts Hospitalról kell beszámolót nyújtanom. Tomi vagyok, de nem azért, mert Julcsika ott maradt.

Egy igazán kellemes fél napot sikerült eltöltenünk a kórház falain belül, ezzel alapos betekintést nyerve az indiai egészségügy útvesztőibe.

Kórházi kalandunk először Dr. Ravi Guptánál indult, akihez érkezésünkkor kb. 8-10-en álltak sorba, de valószínűleg csak olyanok, akik nem a Grupamánál kötöttek biztosítást, mert mindet megelőztük. Azonnal leültettek bennünket a doktor úr irodájában, de ő csak pár perccel később érkezett, egy hatalmas, angol nyelvű, orvosi kézikönyvet szorongatva: a Kidney Transplant című örök klasszikust. Szerencsére a könyv a későbbiekben közel sem játszott olyan meghatározó szerepet, mint amennyire méltóságteljesen lehelyezte elénk. Dr. Gupta nagyjából 35-40 éves lehet, megjelenésében abszolút europér, de ez nem is lehet véletlen, mert az első mondata az volt, hogy ő bizony Londonban is tanult egy keveset. Londonban leginkább az Oxford és Regent streetet ismerhette ki alaposabban, mert a hibátlan külcsínyhez meglehetősen keleties belbecs társult: végig hozzám beszélt. Ez biza komikus helyzetet teremtett, mert úgy voltam a kommunikáció megkérdőjelezhetetlen centruma, hogy egy büdös szót nem szóltam. „Does it hurt, when you want to pass urine?” kérdezte és én mézédes, angyali hangon válaszoltam úgy, hogy mosolyom töretlen, arcizmaim meg mozdulatlanok maradtak. 10 perc után sem tűnt fel neki, hogy mindig tőlem kicsit balról érkezik a válasz, de szerencsére ekkor már küldött is minket vizeletet adni, így még az előtt véget ért a jelenet, hogy komikusból kínosba csapott volna át – amin sokat segített, hogy végül nem nekem kellett vizeletet adnom Julcsika helyett.

A mintavételnél már sajnos nem voltunk olyan szerencsések, hatalmas sorral találtuk szembe magunkat. Nagyjából 2-2,5 órát töltöttünk el a váróban, mire sorra kerültünk. Itt is látványosságnak számítottunk, vagyis leginkább Julcsi, akivel a nővérek állandóan beszélgetni akartak és le nem vették róla a szemüket – igaz, fényképezni nem akartak. A váró mellesleg meglehetősen kulturált volt, műbőr fotelekkel és plazmatévével, amiből üvöltött az éppen aktuális bollywoodi gyöngyszem. Itt nagyjából 10-től 12.15-ig sikerült várakoznunk, ami pontosan elég volt arra, hogy az urológia teljes női személyzete életre szóló barátságot kössön Madame Húliával. Két és fél óra után, de még a telefonszámok kicserélése előtt sorra kerültünk... még csak az ultrahangra.

A vizsgálóban, ahol az ultrahangot végezték, minden tele volt koszos törlőkendőkkel és csurig megtelt kukákkal. Julcsit egy olyan ágyra fektették fel, ami szinte úszott a síkosítóban vagy ki tudja még miben. Az orvosnő amúgy szintén indiai volt, ezt onnan lehetett tudni, hogy semmivel sem mutatott kevesebb érdeklődést irántunk, mint bármelyik kofa vagy utcai járókelő. Még szerencse, hogy a nyelvszakos Julcsikát vizsgálta és őt kérdezte, mert így megbízható forrásból kaphatott választ arra a kérdésére, hogy a magyar az más nyelv-e, mint a francia.

Az ultrahang után jött a pisi. Mármint kis tégelybe, a WC-n. Ide már nem mentem be, de biztos forrásokból tudom, hogy a világ legundorítóbb mosdóját kell elképzelni, ahol se papír, se szappan, cserébe viszont ki van függesztve egy meglehetősen részletes használati útmutató a mellékhelyiség megfelelő használatáról (pl: ne állj fel az ülőkére és ne a tartállyal szemben foglalj helyet).

Innen már csak cirka 4 órát kellett volna várnunk az eredményre, legalábbis a legoptimistább guruk megállapításai szerint. Hát erre már nem voltunk hajlandóak, úgyhogy gyorsan jöttünk is vissza a városba, kb 3ra értünk a központba: Pink Citybe. (a következő nap elhoztuk az eredményeket is, nyugalom!)

Egy tuktukossal bevitettük magunkat egészen a város szívében fekvő Royal Palaceig. Nagyon fel voltunk dobva, mert már a kórházhoz vezető úton látszott, ez a hely egészen más, mint ahol eddig jártunk: tisztább, szebb és rendezettebb. Kifejezetten élhetőnek festett. Nem is csalódtunk.

Tehát a palota. Itt lakik még mindig Rádzsasztán maharadzsája és kívülről meglehetősen csalogató a szépsége – mármint az épületnek, a maharadzsával tudtunkkal még nem találkoztunk, de ettől még bármelyik cifra bajusz mögött ott lapulhatott. Be is csalogatott minket a palota, de csak a kapuig. Itt ugyanis kiderült, hogy nincs pénzünk bemenni! Elképedtünk és lefagytunk. Egyrészt azon, hogy mennyit költöttünk (leginkább antibiotikumra), másrészt a belépő láttán. De hát végül is érthető, valamiből fenn kell tartani a királyi pompát.

Gyorsan magunkhoz tértünk a révületből és a pofon után felegyenesedve mentünk is tovább. Ekkor még nem sejtettük, hogy Murphyt nem sikerült ily könnyen lerázni.

Utunk a Hawa Mahalhoz vezetett, a Szelek Palotájához, azaz a királyi háremhez. Nagy csalódás. A képeken gigantikusnak tetsző épület a valóságban közel sem giga, inkább fik.... szóval sokkal kisebb. Nózink kicsit tovább biggyedt, de úgy voltunk vele, hogy ha már itt vagyunk és ha nem akarnak rólunk egy kisebb vagyont legombolni, akkor talán nézzük meg. Mikor beléptünk, leesett az állunk! Valami elképesztően fantasztikus látványban volt részünk. A hárem belülről egész egyszerűen varázslatos: nagy, színes, remek állapotban van és káprázatos látványt nyújt a városra. Hirtelen minden életkedvünk visszatért és nagy boldogan kattogtattuk. Percenként nagyjából 100 képet készítettünk, de úgy éreztük, minden görcsöt és izomlázat megér, hogy megmutassuk a rajongótáborunknak, hol is járunk éppen. Szerencsére olyan hatalmas és leküzdhetetlen izomlázunk nem lett, mert még 3 perc volt hátra az akkuból, a bejárattól számítva. Tehát a kaputól számított 20-ik métertől már saját magunknak raktároztuk az élményeket...

Innen nagy boldogan a Jantar Mantar, a jósda felé kerekedtünk... ahonnan villám gyorsan kereket oldottunk, mert az orrunk előtt zárt be. Van egy jó hírem is: több rossz hír már nincs.

Már csak nevetni tudtunk az egészen kétbalkezességen és szerencsétlen csillagzaton – aminek biztos megállapítására az ember fiának nincs szüksége semmilyen asztrológusra – amiben a nap telt, mert ez a város annyira káprázatos és gyönyörű, hogy minden perc amit itt tölthetünk egyszerűen ajándék. Minket totális megbabonázott Dzsáipur, irtó jól érezzük magunkat!

A nap itt véget is ért, még a hatalmas piacon sétáltunk egy keveset – ahol sikerült betérnünk egy cukrászdába. Most biztos azt gondoljátok, hogy milyen „édes”, de sokkal inkább „értékes”, mert olyan sütit ettünk, ami ezüsttel volt bevonva! Bezonyám! Nem a csomagolás, maga a süti! Igazán finom volt, ami valljuk be, nem is rossz teljesítmény egy köbös lapcentrált kristályszerkezetű nemesfémtől.

Ezüsttől duzzadóan hazaindultunk és mind a ketten őszintén azt éreztük, ez a hely csak ránk várt!

* * *

Nagyon köszönjük mindenkinek aki olvassa a blogot és kommenttel! Igazán jól esik, ilyenkor kicsit mind a ketten elfelejtjük, hogy milyen messze is vagyunk a családtól és barátoktól, akik mind nagyon hiányoznak és valóban sokszor gondolunk rátok (és nem csak abban a kontextusba, hogy „ha ezt anyuék látnák...”)!

Mivel még csak a tegnapot pótoltam, ezért mea culpa képpen álljon itt egy kis „színes” a H. R. Palace menüjéből:

Diet Cock

Cornflex

Plain Omllet

Banana Pane Cake

Snakes (ebéd és vacsora között fogyasztható)

Pasts Station (a tésztákra vonatkozik)